Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-08-21 / 34. szám

b er tehát az, a ki dolgaiban józan, mértékletes, beszédeiben, testeiben tiszta, munkásságában szerény, és mások iránti kötelességeit betölti. Szóval beszél az erkölcsi műveltségről; azután a vallásosságról, s bebizonyítja, hogy ezek Istenhez vezetnek. Ez tagadhatatlan, de még ezzel nincs bebizonyítva, hogy tudományos műveltség vallásosság nélkül nem lehet; mert az erkölcsi vallásos műveltség, a tudományos műveltséggel nem egy és ugyanaz, söt oly lényegesen külömböztethetnek egymástól, mint a nap és hold : amannak sugarai melegek tenyésztők, emezéi pedig hidegek. Lehet valaki tudományosan müveit anélkül, hogy vallásos volna ; és viszont, lehet valaki erkölcsileg müveit anélkül, hogy szükségkép tudományosan műveltnek kellene lennie. E beszédben tehát, legalább is a bevezetés, nem egyezik meg a tractatióval. Ugyancsak ilyen megjegyzést kell tennem azon prédikációra is melynek cime ez: Iskola kezdetkor. Ennek szövege: Hózseás 4, 6. Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való, melylyel egyezölegesen a főtételt állítja föl szerző úr. Mi a tudomány nélkül valóság és mik ennek veszélyei? Ez ismét e két főrészre osztatik. 1. Mit tarthatunk a tudora á, n y nélkül valóságnak; 2. Minő veszélyt hoz ez a népre? A fennirt szövegből ennél jobb tételt venni föl és azt természetesebben osztályozni nem lehet, s méltán várhatja a hallgatóság, hogy szövegszerű prédikációt fog hallani, és mégis épen e várakozásában csalatkozik. Szövegszerű prédikációnak tartom én azt1

, mely nem a szöveg egyes szavainak értelmére van alapítva, hanem azon értelemre, melyet a megelőző és ulánkövetkező versek nyilván kimutatnak; mert ha csak az egyes szavakból, nem pedig az összefüggésből határozzuk meg a szöveg értelmét, prédikálhatunk a krunpli termelésről is, pedig arról, sem a próféták, sem a Krisztus nem szólhattak. E szövegben elvitázhatlanul az igaz Isten ismeretéről van szó, s mind azon bün, mely az alább következő versekben elö van sorolva, az igaz Isten ismeretének megvetéséből, mint minden bűn első kntforrásábol van származtatva. — Szerző úr elosztja a tudományt szép , hasznos és néikélözhetlen tudományra, melyek közül csak ez utóbbiról akar szólani, melynek megszerzesére szükségesek : az önismeret, helyzetünk ismerete sa helyes istentisztelet. — Ugy vélem, hogy önismeret alatt, prédikációban alig lehet egyébről szólani, mint az ember benső lényének, s ebből folyó rendeltetésének ismeretéről. És mégis szerző úr azt kívánja, hogy kiki ismerje meg mindenek előtt saját testét, vérereit, idegeit, agyrendszerét stb. azaz mindenek előtt tanulmányozza az anatómiát; azután ismerje meg helyzetét azaz: társas életét, nemzetét, egyházát stb; utoljára pedig tanulja meg, m ikép tisztelje Istenét. Talán jobb lett volna a főrészeket megtartva, szólani mindenek előtt arról, a mire maga a szöveg utal, az igaz Isten ismeretéről, ebből természetesebben folyt volna, az igaz Isten tisztelete, az önismeret. Mert a ki Istent ismeri, az tudja azt is, mikép kelljen azt tisztelni, tudja kicsoda ö maga, mi rendeltetése, mivel tartozik egyháza, nemzete s embertársainak ? A testi szervek elhanyagolásából és megrontásából bekövetkezni szokott megzavarodás a test életében, nézetem szerint, itt csak hasonlatul lett volna használható a lelki élet magyarázatára, de nem okul, a tudomány nélkül valóság veszélyes voltának bizonyítására. De igy természetesen nem lett volna annyira uj és szokatlan. Szerző úr prédikációiból kitűnik, hogy érti, mikép keljen hallgatóinak épületes beszédeket tartani. Nem találomra veszi elö egyik, vagy másik szöveget, hanem igyekszik minden alkalmat fölhasználni, hogy hasson, építsen, gyarapítson. És valósággal, építeni csak ugy lehet, ha prédikációnk mindig alkalmi, azaz a gyülekezet jelen körülményeire alkalmazott. Nem lehet tehát mindig azt a szöveget választani, a miről legkönnyebben és legörömestebb beszélnénk, hanem többnyire a gyülekezet helyzete, körülményei mutatják meg mi szüksége van a hallgatóságnak, és igy azt is, miről kell szükségkép beszélnünk. Csak igy lehetnek beszédeink épületesek. Azért mielőtt szöveget választanánk, legalább a legnagyobb általánosságban ismerni kell tárgyunkat, a miről szólani akarunk. De e mellett legfőbb figyelmünket arra kell fordítani, hogy tárgyunk egészben meg legyen a kiválasztott szövegben, s valamikép olyan tételt ne vegyünk föl, a mit csak erőszakkal lehet a szövegből kimagyarázni. Szerző úr többnyire igen ügyesen választja a szöveget. Van mégis egy tévesztett, a mit hallgatással nem mellőzhetek. Szép kikeleti napokra jött rosz időben cimü prédikaciójáben ugyanis, beszélni akarván Isten hatalmáról, bölcseségéröl és azon bizalomról, melylyel Istenhez ragaszkodnunk kell, szövegül veszi föl: II. Tim. 4, 2. P r é d i k á 1 j á k az igét, mind alkalmas, mind alkalmatlan időben, s belőle e főtételt vonja ki: Mire tanít Isteu az ily napok által? Látnivaló, hogy itt a szöveg nem egyéb mottonál, különösen ha figyelembe veszszük, hogy a beszéd, a mint említve volt, Isten hatalmát, bölcseségét sok tárgyalja. Holott ha jól fogom föl e szöveget, ebben az alkalmatos és alkalmatlan idő alatt nem az időjárás változásait, hanem Timotheusnak gyülekezetéhez való viszonyát kell érteni, és ezért arra inti Pál ötet, hogy hirdesse az igét, akár örömmel hallgatják azt, akár nem, ezt az értelmet adja ezen hozzá ragasztott intés is feddődjél stb. Talán inkább alkalmas lett volna e tárgyra Solt. XIX. 3. Az egymásután következő napok bőséggel prédikálják az igét nekünk stb. vagy más, mit szerző űr kétségtelenül ügyesebben tudna kiválasztani mint én. E prédikációban tehát, a szöveget nem találom egészen megegyezőnek a prédikáció tárgyával. Minden oly egyházi beszédnek, mely nem az analytikai módszer alakjában van kidolgozva, a végalkalmazásra