Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-06-05 / 23. szám

nelmi küldetésétől, megváltói krisztusi hivatásától, és művétől. Ámde ez, nemcsak azért lehetetlen, mert a forrásokmányok csak megváltó Jézust ismernek, és csak ilyet irnak le, de még azért is, mert általában világtörténeti nagy egyéniségeket legkiválóbban az jellemzi, hogy emberiségi nagy küldetésük, társadalmi hivatásuk, egyéni voltukkal oly annyira egygvé olvad, hogy egyik a másik nélkül nem is gondolható. Az önmegtagadás, a mely működésüknek mozgató lelke, egész személyiségükre elannyira kiterjed, hogy valamint nem maguknak léteznek, nemcsak önmagukért élnek, ugy képük is előttünk csak nagy munkájuk világításában szemlélhető. Kinek jutott valaha eszébe Napoleont ugy festeni, hogy őt, a forradalom szülöttjét, ama világeseményektől elszakítaná, a melyeknek az ő lángesze egy embernyomon keresztül irányt adott, Ő vezetett, és alakított? Napoleon valódi személye lesz-e előttünk, ha nem látjuk, mint emelkedik ki a felbomlott társadalom romjai közöl, hogy a felzúdult elemeket csendre intse, s katonai és államférfiúi geniusa által a fejetlenségnek véget vetvén, a chaosból rendezett társadalmat alkot ? Pedig Napoleonban a saját ön a világhivatás elől csak annyiban vonul háttérbe, a mennyiben nagyravágyása és alkotó szelleme hatalmasabb volt benne, a sztíkkörü önzésnél. S mi már ezzel összevetve Jézus, az önzetlen szeretet megtestesült eszménye, a kinek egész lénye mennyei jóság és könyörület, és földi pályája nem egyéb, mint egy egész életen át folytatott önfeláldozás! De ilyen Jézus csak mint megváltó, mint Krisztus. Jézus az ember, meghalt a keresztfán — volt és nincs, de Jézus a Krisztus él, és élni fog mind örökké. Es ez a halottaiból feltámadt Krisztus cl kit hirdettek a tanítványok, leírtak az evangélisták, csak arról lehet minekünk tudomásunk, s csak is arról szerezni tudomást, méltó törekvés; mig ellenkezőleg, a R. festette Jézus, nagyrészt olyan, mintha valaki Napoleont ugy akarná ecsetelni, a mint hálóköntösben komornyikja előtt jelent meg. Renánnál a komornyik szerepét phantasiája vivé. Eddigi előadásunk R. könyvének egyfelől azon fényes tulajdonait akarta kitüntetni, melyeknek az a „nitimur in vetitum" mellett rendkívüli elterjedését köszönheti, másrészt iparkodtunk tisztábajöni a felöl, hogy a szerző kétségbe nem vonható jóhiszeműsége és roppant tehetsége mellett/ hogy írhatott o^y könyvet, mely épen azok jogos igényeinek nem bir megfelelni, kik ítélethozatalra leginkább hivatvák. Hátra van még, hogy kifejtsük, mi vihette Renant a kiváló szeretettel ecsetelt kép oly sötét árnyalására, hogy utoljára a legelfogulatlanabb vizsgáló is könyvét bontránkozással kénytelen letenni. Nem szívesen, sőt mondhatom, fájdalommal bocsátkozom e kérdés fejtegetésébe, mert szavaim könnyen személyes meggyőződés elleni vádakképen hangozhatnak, mitől pedig nálamnál jobban bizonyosan senki nem idegenkedhetik. Eleve ki kell tehát jelentenem, hogy én nekem személylyel semmi dolgom, hogy a személyes meggyőződésnek, ha nézeteinkkel még anynyira ellenkeznék is, tiszteletben tartását megszeghetlen erkölcsi törvénynek nézem; de midőa azt mutogatjuk, hogy valamely közkézen forgó könyvben nyilvánított gondolatok gyökérszálait oly világnézetben végződőknek találjuk, mely erkölcsi tudatunkkal ellenkezik, ezzel, ugy hiszem, a gondolkodásszabadság ellen nem vétettünk. Kimondhatom tehát, hogy R. könyvében a matéria peccans nem más, mint az, hogy szerzőnek nincs hite az erkölcsi tisztaság lehetőségében. Ezt már Eltester is kiemelte ím e szavakkal: „Azegész könyvön végig vonuló alapgondolat, a mely ismételve kifejezésre is talál az, hogy: tiszla igazság, tökéletes erkölcsiség nincs; és a hol az volna, ott nem hat, a mi hatni akarc azt mindenütt jó adag „tévedéssel" „csalódással" „ábránddal" kell pótolni. „Egy nagyszerű intézmény sincs, a melynek alapja nem legenda volna. Ily esetekben az emberiség az egyedüli hibás, a mely csalódni akar" „Minden eszmének* a mely érvényesülni akar, áldozatokat kell hozni," és pedig, jól megértsük, nem az odaadás, nélkülözés, szenvedés, halál egyéni áldozatát, nem, hanem engednie kell magasztosságából és tisztaságából; áldozni kell nemcsak igazságából hanem valódiságából is. Ez áll mindenkire nézve; „az eszményit az ember mindég csak egy pillanatra éri el"; ez állott Jézusra nézve is: „mert az élet harcából senki sem tér meg sértetlenül." Igy az Ő, és pedig legmagasztosabb eszméi is, mint az Isten országának eszméje, apokalyptikus