Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-05-22 / 21. szám

soha lázadó szót nem hallhattak, és kiknek élete mindkor békeségesnek, egyszerűnek volt elismerve valamig királyi pálcád alatt éltünk, és kik még most is hajlékukból elkergetve nem sztinünk meg reád és országodra minden üdvöt könyörögni! Mi hajhásznék a gyalázatos bűnökre való felszabadítást, a kiknek magokviseletében sok kivetni való lehet ugyan, de semmi olyas nem, mi oly szemrehányásra érdemes v.olna ? Hála Istennek, oly szerencsétlen még sem volt előmenetelünk az evangéliumban, hogy életünk amaz rágalmazóknak példányképül ne szolgálhatna tisztaságra, emberiségre, irgalmasságra, mérsékletességre, türelemre, szerénységre és mindennemű erényekre nézve. Hogy istenünket őszinte szívvel féljük és tiszteljük, nyilvánvaló dolog; miután mi életünkkel és halálunkkal nevét szentesíteni törekszünk és maga az irigység is kénytelenitve látja magát sokaknak közülünk feddhetetlen és ártatlan polgári életük felől bizonyságot tenni, kikben azt az egyet büntették meg halállal, a mit különös dicséretekül kellett volna felróni. Ha lennének, kik az evangélium színe alatt lázadást indítanak (minők lételéről ez ideig országodban tudomás nincsen), vagy kik az isteni kegyelem szabadságát bűnös vásottság ürügyéül használják (minőket sokakat ismerek): arra valók a törvények és a törvényes büntetések, hogy érdemük szerint komolyan megfékeztessenek, nehogy Isten evangeliuma istentelen emberek gazsága miatt rosz hirbe jöjjön. S ezzel, oh király, rágalmazóink mérges vádolása elég körülményesen van elibed terjesztve, nehogy feladásaikra könnyenhívő fület hajts; csak attól tartok, hogy felettébb is körülményes voltam, miután ez előbeszéd már csaknem egy teljes védirat mértékét megüti, holott nem mentő beszédet akartam irni, hanem csupán szívedet meglágyítani, hogy ügyünket meghallgassad. Most ugyan még idegen eszív irántunk s el van tőlünk fordulva, sőt hozzá merem tenni, haragra van gyuladva irántunk; de bizton reméljük ismét megnyerhetni, ha ezen vallástételünket, melyet védelemképen nyujtunk át Felségednek, egyszerre nyugalommal és átgondolással elolvasod. Ha pedig füleidet annyira tele susogják a roszakarók, hogy többé a vádlottak védelmi beszédinek hely nem adatik, és amaz iszonyatos fúriák a te megegyezéseddel, folyvást fogsággal, vesszőzéssel, csigázással, lefejezésekkel és égetésekkel dühöngnek: akkor mi, mint mészárszékre szánt bárányok, a végsőre jutunk, de összeszedjük béketűréssel minden lelki erőnket r és várjuk az Urnák erős karját, a mely kétségtelenül meg fog maga idejében jelenni és megmutatja magát fölfegyverkezve, hogy a szegényeket a nyomorúságból kiszabadítsa, s bosszút álljon azokon, kik most Őt megvetve oly nagy bátorsággal tombolnak. Az Ur, a királyok királya erősítse meg fényszékedet igazsággal és méltányossággal, oh felséges király! Bázelben, augustus 1-ső napján 1535. KÖNYVISMERTETÉS EGYHÁZI BESZÉDEK Robertson nyomain, irta Révész Imre, a debreceni reformált egyház egyik rendes lelkipásztora és a magyar tudományos akadémia levelező tagja. Pest, 1864. kiadja Osterlaram Károly. A föntebbi években megjelent egy könyv Londonban, mely minden körben nagy sensatiót idézett elő. A lapok telve voltak marasztalásával. Egymástérték az új kiadások. S nagy sebességgel terjedett el nemcsak Angolországban, hanem kapós lett még Németországon is. Azt gondolhatná az olvasó, hogy ez valamely közérdekű tudományban tett új felfedezéseket foglal magában, vagy legalábbis oly tanokat támad meg és rombol össze, melyek általában elismert igazságokul tekintettek. Nem, e könyv oly egyszerű, miszerint szerzője nem tartotta méltónak arra, hogy napvilágot lásson. A benne foglalt eszméket oly közönségeseknek, oly mindennapiaknak tekintette, hogy a világ ítélőszéke elibe bocsátani nem merte. — Igaz, hogy azon cim, melyet visel, sokaknak elég okúi szolgál arra, hogy világi ember kezébe ne vegye, leglább hazánkban meghagyják az ilyen könyveket a papoknak és a kegyes öregeknek. És mégis azok a közönyös, hideg vérű, számító angolok ezt nemcsak arra méltatták, hogy kezökbe vegyék, hanem fölfogván belbecsét, az angol irodalom classikus termékei közé sorozták, s első eset, hogy egyházi beszédek Shakespeare müveihez emelteltek. Ez pedig annyival inkább meglepő, mivel e beszédek eredetiben rendszeresen kidolgozva nincsenek, mintán szerzője nem gondolt arra, hogy valaha sajtó alá adassanak; a kiadó pedig nem hitte magát jogosítottnak, hogy rajta önkényes vátoztatásokat tegyen; vagy legalább nem bántotta a hiúság, hogy a dicsőségben, mely a szerzőre háromlik, neki is része legyen, hanem összeszedte a beszédeket azoktól, a kiknek maga a szerző esdeklő kérések után Iedictálta, vagy leirta, s kiadta úgy, a mint azokat