Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-05-22 / 21. szám

találta. Egyetlen egy adatott ki ezen beszédek közöl a szerző életében e cim alatt :Az izraelita sírja idegen földön, mit Robertson, Adelheide királyné IV.Vilmos király özvegyének temetésén mondott el, mi az eredetiben is több figyelemmel és rendszeresebben van kidolgozva. Azonban bármely magasztalt legyen is e mü, ha csak egyszerű, bár a leghívebb fordításban adatnék át közönségünknek, nagy haszonnal nem olvashatnék. Mert mindén egyház közönségének saját lelki szüksége, minden nyelvnek saját géniusza, minden nemzetnek saját észjárása van, — az egyik kiválóan gyakorlati, a másik tisztán speculativ, a harmadik költői, ábrándos stb. S ha valamely termék egyikből a másikba minden átalakítás nélkül, van átültetve mindenki észreveszi, hogy idegen szülött, s mint a nem honos növény, csak satnya gyümölcsöket terem. Az idegen szülött pedig semmiben sem tűnik ki annyira, semmiben sem oly terméketlen, mint a prédikációban. A tudomány valamely vívmányát honosítani sokkal könnyebb, mivel abban a nyelven kivül alig kell mást figyelembe venni, de ha prédikációt akarunk átdolgozni, s azt épületessé is akarjuk tenni, népünk viszonyaira, vallásos mí-Yeltségére, lelki szükségeire kell legfőbb gondot forditatanunk, s hogy ez mily feladat, megtetszik abból, hogy nem elég csak bele élni magát az embernek azon helyzetbe, azon gondolatmenetbe, melyben a szerző élt, hanem onnan jóformán csak a gondolatcsirákat hozhatja magával, hogy azoknak más éghajlat alatt, más irányú növést adhasson. A honnan, rendszerint sokkal nagyobb munkába kerül valami készet jól átdolgozni, mint újat teremteni. A ki e feladatot jól megtudja fejteni elmondhatjuk róla : omiie túlit p u n c t u m. Hogy e beszédekről sem többet sem kevesebbet ne mondjak mint a mennyit érnek, szabad legyen az ujabbkori homiletika szempontjából zsinórmértéket állítanom föl. A reformatio ideje óta egy circulust futottunk be a prédikáció készítéssel, s az ujabb korban ismét a kezdőpontnál vagyunk, ott a hol a reformátorok állottak és a hova akarták állítani a hitszónokokat. A reformátorok közöl mindegyik szorosan a bibliára utasította a prédikátorokat. Különösen pedig Luther, ki magáról is azt mondja : „Ifjú koromban tudós voltam, s különösen mig theologussá nem lettem, az allegóriák, tropologiák, analógiákkal hiúskodtam, most legfőbb művészetem ebben áll: t r a d e r e seripturam simplici sensu, mivel a litteralis sensus — úgymond — sokat ér, ebben van tudomány, erő, élet és művészet." És mégis épen az ágostai homileták tértek el legelőbb a kimutatott útról. — A reformátusok tovább megmaradtak ngyan az irás me'lett, de miután a két egyház prédikációi modorának egyesítése t. i. az analvtiko-syntheticai módszer által, mindegyik megakarta magát menteni az egyoldalúságtól, lassankint a syntheticai módszer itt is anynyira megerősödött, hogy az ujabb időkben megjelent sok prédikációban, minden inkább, mint az Isten igéje prédikáltatik. Mit nagy részt azon nagy szabadosságnak lehel tulajdonítani, melylyel a szöveget kezelték. Ha egyszer a tétel meg lön állapítva, a szöveg, mint kiürült hüvely, vagy szükségtelen felesleg, eldobatott, s a tétel töllötte be a szöveg szerepét, mely alatt, ha egyszerű falusi nép alkotta a hallgatóságot, hogy a beszéd népszerű, a hallgatóság felfogásához mért legyen, a nép mindennapi foglalkozásai tárgyaltatlak; ha pedig müveit városi közönség előtt folyt az előadás, a szöveg keresztyén tartalma philosophiai okoskodások árjába lön fullasztva, melynek pompázó szavai, — Herder mondása-ként — oly pöíl'eszkedve sétáltak az egyszerű szöveg után, mint a páva a galamb után. Nem csuda ha ily előzmények arra a gondolatra vezették ínég a keresztyénies szellemű Harmsot is, hogy prédikációkat írjon szöveg nélkül, mi a scholasticismus hiűskodásaira emlékeztetelt. Az ily nemű beszédek lehetnek szépek, mulattatók, keresztyéniesek, de nem prédikációk, azaz : nem szövegszerű és nem épilö beszédek. A szöveg a prédikációban feleslegessé soha sem lehet. Nem gyöngyház az, hogy eldobhatnók, ha a gyöngyöt belőle kivettük, de nem is korona, hogy akármilyen főre tegyük is, királyt mutat. Az egyszerű, keresztyén szellemben épitö beszédet illeti meg csak ez a szép korona; oly szegclet kő az a prédikációban, mely az egész épületet tartja, s ha ezt kivesszük, a rá emelt épület összeroskad. A legújabb időkben belátták a hitszónokok, hogy ez a tér puszta, kietlen száraz föld, hol a vallás malasztja ulán epedő szomjúság enyhítésére, semmi viz nem találtatik, s közelebb jöttek vissza a bibliához, melyben élő vizeknek forrása van minden szomjúhozó lélek számára. Ujabban fölkarolták a homiliaszerü prédikációkat, nem ugyan oly modorban, milyen az első keresztyéneknél s közvetlen a reformatio után divatozott, melyszerint a szöveget versrölversre fölvették, s az előre bocsátott magyarázat után mindenikhez rövid alkalmazást csatoltak; de nem is mondatról-mondatra, mert ez legkönnyebb módja volna a prédikacio-készitésnek, s nem is lenne egyéb bibliamagyarázatnál, holott jó homiliát készíteni nagy feladat, s megpróbálja a homiléla ügyességét: hanem a szöveg összes tartalmát egy két föfogalom alatt egyesitvén, magyarázzák és alkalmazzák a szövegbe foglalt gondolatokat. — A homilétának feladata, azt mi a hallgatóság előtt a bibliából ismert, megszokott, annál fogva közönyös, érdekessé, meglepővé; a mi elavult, újjá; a mi rég elmúlt, jelenné tenni. Ez egyelőre úgy látszik mintha lehetetlenség volna, vagy legalább is varázserőt igényelne. Nem könnyíi az igaz, de a ki a szentírásnak kulcsát birja, annak e munka könnyűvé lesz. E kulcs pedig az exegesis, mely a szentírás titkos szentélyének minden ajtait fölnyitja. A sz. irás legnagyobb része, mit mint textus használunk, történet, parabola, melylyel még a tantételek is át vannak szőve. A történetekben azon viszony, mely Isten vagy Krisztus és a szereplő személyek között volt, határozottan mutatja mindig azt a viszonyt, mely Isten vagy Krisztus és, mely közöltünk van. Mert Istennek az emberhezi viszonya, most is csak az, a mi volt a Krisztus előtt és a Krisztus idejében. Isten nem változott és nem is változik. S ha még is van külömbség e viszonyok között, akkor ez a külömbség csak az embernek Istenheziviszonyában lehet; mert fogai-