Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-04-24 / 17. szám

\ asztani a cselekvés teréről — inkább értekezett volna arról, hogy a reformált éneklés további alásiilyedése mimódon volna lehetséges gátolandó? vagy minemű eszközök segélyével korszerüsittethetnék az legbiztosabban ? Véleményünk szerint e tételek okadatolt megfejtése, vagy a kivitelben is elfogadható tervek közlése több hatást idézne elö e tárgyban, mint valamely énektani könyvnek, a népiskolai élet s tanmódszer alapos ismerele nélkül történt bírálata : mert az még úttörő eszköznek tekinthető, mely célra, minél egyszerűbbek és alkalmazhatóbbak azok, annál sikerdúsabbak. Az énektani könyvek, legyenek bár a legnagyobb művészi tapintattal is szerkesztve — minek népiskolában épen nem látjuk szükségességét — soha nem fognak az éneklés tökéletlen Yoltán segíteni, mindaddig, mig életre valóbb intézkedések s nagyobb rokonszenvet tanúsító eljárások nem támogatják azokat. Mennyire lehetséges volt, az énektárt átlapozgattuk, de abban jó lélekkel mondva, semmi olyat, mi H. L. urat a halál harang meghúzására készteté, nem találtunk. Ugy látszik, hogy szerzője inkább vallásos és ízléses népénekeseket, mi pedig az iskolai növelésnek egyik főfeladata, — mint művészeket akar a nép-gyermekekböl növeltetni; müvének iránya nemes s a kivitel is a maga egyszerűsége és szerkezete által kielégitő, mi a dalmák áttételét illeti, tévesztett abban, hogy azokat méretekbe nem osztá, s egy néhánynak hanghelyzetére nem ügyelt, de ez még felötlő hiánynak se mondható, s nem vonnak le belbecséből oly sokat, mint művészi szemüvegen tekintve első látásra vélnök ? s ha még ez is hiánynak rovandó föl: hát akkor a Marothi harmonicusra mit szólhatunk ? pedig nem tagadhatjuk, hogy e könyv egyszerűsége által a maga korában jóval több előnyt vivott ki, mint pl. a N. K. ily célú müvei eddigelé vívtak művészi jellegük mellett. Az eszközöket, mikkel valami nehéz célt akarunk elérni, mindig alkalmazni kell azok képességéhez és felfogásához, kik által a célt kívánjuk elérni, vagy kik azokat használni óhajtják, mert egy Rafael ecsetét, vagy egy Canova vésőjét híjába adnók gyakorlatlan kezekbe, mielőtt használlatásuk módjára alaposan elö nem készítettük azokat! A reformált nép éneklési természetéből következtetve azt kell mondanunk, hogy e részben a nép felette hátra van, és csak felfogásához, természetéhez s vérszerkezetéhez illő énektani könyvek fölvételével kezdeményezhetni előadási modorának javítását, ez esetben művészi tankönyvek használata épen lehetlen dolog, mert ellenkezik a nép felfogásával és modorával, ezeknek csak akkor volna jogos helyök, ha iskolarendszerünk és vallásos népéletünk azon fokon állna, mint áll jelenleg a külföldi mivelt protestánsoknál. A ki felekezetünkben tanulmányozás után ismeri egy néptanító állását, kénytelen bevallani, hogy azok átalában nem irigylendő állapotban vannak. Képzeljük csak magunkat azon helyzetbe, melyben pl. egy népiskola tanitó van, kinek több osztályban 80-tól 150-re menő tanítványi vannak, vájjon lehetséges-e csekély dijazás mellett tőle követelni, hogy művészi modorban tanítsa az éneklést akkor, mikor egyéb tantárgyakkal annyira van halmozva, hogy az egyszerű énekeltetésre is alig jut idő ? Az énektár szerzője ezt — és igen helyesen — nem téveszté szem elöl, hanem oly modorban állitá ki müvét, hogy az, bármely népes iskolában is használható. Minden bizonnyal, ha felekezetünkben is a helvét iskolák rendszere nyomán egy tanitó csak 30—40 tanítvány vezetésével volna megbízva, követelhetnök a modernizált énekáttételt, a mikor igy csak a körülményekhez kell alkalmazkodni. Én tehát az énektárra nézve teljesen osztom szakértő Bartalus ur nézeteit, azon hozzá adással, hogy ha ne talán újbóli kiadást érne, az Ízlésesebb berendezés kedveért a dalmák osztassanak méretekre s néhányra nézve a hanghelyzet is módositassék, mi természetesen több hangjegyek s hangnemek fölvételét vonandja maga után, de mentve lesz a beavatkozó dilettantismus beleszólásaitól. Óhajtanám még azt is, hogy az egybevontabban, de irányát megtartva s a még hiányzó de használatra méltó dalmák fölvételével dolgoztatnék ki, igy a kiállítás kevesebbe jővén, a szegény népgyermekek jutalmasabban megszerezhetnék. Midőn az énektár szerzőjének elismerésemet őszintén nyilvánítom, ugyanakkor kiemelem H. L. úr buzgalmát is, mit énekügyünkre nézve tanusit; kikeli azonban mondanom, hogy az énektár szerzője iránt humanusabb és solidabb eljárást vártam volna. Már a legelső közlés is azt látszik igazolni, hogy köztük valami kellemetlen viszony létezik, de mint irók, egyik állal épen ugy mutathatjuk ki szerénységünket s tudományos miveltségünket, ha ellenszenveseink irányában higgadtak és mérsékeltek vagyunk még a nyilvánosság terén is. Ha valahol, ugy birálatok alkalmával kell kíméleteseknek lennünk, főleg oly szakokban, melyekben kevesek a munkás kezek. Sok függ a modortól, mi leghűbb kinyomata a biráló lelkületének. H. L. úr bírálata oly modoráról tesz tanúbizonyságot, mit egy mívelt szakértőtől épen nem vártunk volna, és azt hiszem, hogy a reformált egyház talán e modoráért sem leend hajlandó megbízni a dologban, mire nézve felszóllalást tett. Azt se kellett volna felednie, hogy a bárány öltönyü farkas-cikkekben a jobb izlésü olvasó épen nem gyönyörködik, más részről pedig, soha se célra vezető az, midőn a tárgy magasztossága személyeskedéssel alacsonyittatik le. Ne nézzük azt, mi volt, vagy mit tanult az iró, kinek müvét birálni akarjuk, hanem azt, hogy müve megfelel e azon célnak, melyre készíttetett. Hány egyén futotta át iskolai éveit, még is a gyakorlati élet terén alig képes magát föntartani, s a köz jóra pedig mit se tett; tehát nem mindig a bevégzett iskolák száma teszi az embert azzá a mi, hanem az egyéni szorgalom, ügyszeretet, lelkesedés és igyekezet; a cselekvés tere mindenkinek nyitva áll, épen azért valakinek elöhaladását s jóakaratát szemére hányni — szerénytelenség ! A mennyire figyelemmel kisérhettem a reformált énekügy állapotát, e tekintetben sajátságos tapasztalatnak jöttem nyomára, mi minden esetre méltó az illetők figyelmére.