Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-03-27 / 13. szám

Mig némely városok hatalmasan sürgették a népiskolák felállítását, mások nem voltak hajlandók érette áldozatot tenni; az elemi oktatás vándor tanitók kezére került, s a mily mértékben terjedt, ép oly mértékben kezdett rosz hírbe jőni a közvélemény előtt. írni és olvasni tudó mesterek jártak faluról falura, cégérek hirdeték megérkezésöket, s tanították azokat, kik hozzájok folyamodtak, írásra, olvasásra és könyörgésekre ; egy helyben maradtak, mig elegendő számmal voltak, kik szomjúhozták a tudományt és fizettek; s a mester megélhetett jövedelméből. Majd ugy nevezett bacchansok indultak útnak egész csapatokban egy mester vezetése alatt s tanítottak, a hol volt, ki fizessen. Nem mutatna elég éles tapintatra, ha a bacchansok fellépésében a közmiveltség életjelenségét, paedagogiai törekvések lassú érütését nem birnók ujjunk hegyére venni. Volt már közönség, mely érezte az alkalom szükségét, hogy tanulhasson; voltak egyének, kik egyenesen néptanítóságra adták magokat s a közönség eltűrte sőt eltartotta őket. Más részről az is áll, hogy eme studiomok a népnevelést chaoticus rendezetlenségben s alaktalanságban találják, de minden esetre a fejlődés mozgalmai közt. És ez a köznevelésre nézve azon kor, melyben a nagy eszme hatalmasan küzd a hozzá nem méltó eszközökkel. Hogy a néptanítói állás mondhatni századokon át nem méltány oltatott kellően, annak egyenes okát mindenek előtt az eredeti intézkedések kisszerüségében lehet feltalálni. Kezdetleges hitelének nagy kárára volt az alkalmas egyének és eszközök hiánya*). Egy nagyszerű elv és intézkedés, mely dönt és határoz a világ sorsa felett meg nem valósulhatott előkészületek nélkül. Mennél magasabb az eszme, annál lassabb a külső nehézkes formák hozzá idomulása: a népnevelés magas eszméjének egy időre el kelle törpülnie saját nagysága előtt. Es az eszmének, ezen immanens nehézségek mellett, a tömegben kellett magát megdicsőitnie, pedig tudva van, mily kevés sulylyal birt azon időben a nép fogalma a feudális elvek nyomása ellenében. Mily keveset érőnek látszott a megkezdett munka, miután oly értéktelen anyagra pazéroltatott, melyből az idők elfogult gondolkodása szerint becses müvet formálni nem lehet. Meg kellett dönteni e szerencsétlen nézetet: megdöntötte azt a protestantizmus. A reformáció kivévén a *) Poroszországban egy 1722-ben megjelent királyi rendeletnél fogva falusi iskolatanitókul csak szabók, takácsok, kovácsok, kerekgyártok és ácsok fogadtathattak el, s 1738-ban megparancsoltatott, hogy az egyházfin és iskolamesteren kívül szabót nem szabad a faluban megtűrni, oly iskolatanitóknak azon ban, kik semmi kézi mesterséghez nem értettek, megengedtetett aratás idején 6 hétig napszámra járni. Azonban minő emelkedése az ügynek a porosz nép gondolkodásában egy század lefolyása alatt. Mint Bihari Imre a „Prot. Egyh. és Isk. Lap"-ban közzé tette: a Berlinben 1848. május havában összeült nemzeti gyűlésen a nép által választott képviselők közt nyolc iskolatanitó foglalt helyethierarkhia kezéből a mennyország kulcsait, a hit templomába a hivők kezei közé tette le, s a hit országából kizárni senkit sem lehet. És mert a hit a hallásból van, a hallás pedig az ige által: a tanítás, mely által terjed az ige és a hit, a vallásos lelkiösmeret szüksége lett. És a hol érvényre emelkedtek, e szavak : „olvassátok az írásokat," és a mely nép előtt megnyíltak a szent könyvek, meg kellett nyilniok az iskoláknak is. A munka folyt de szellem nélkül, gépiesen rendezetlenül. Több helyen a protestáns államokban is két száz évvel a reformáció után a néptanítóság egy kézművesnek csak mellékfoglalkodása. A régi idők megjelentek uj kiadásban, semmi sem maradt el csak a tartalom: ismét a Genezaret halászai tanítottak és a publikánusok; de most nem volt meg beszédökben a kenet és az ihlettség. E szerencsétlen helyzetből a Pestalozzi szelleme ragadta ki a nép iskolát, illetőleg a közmiveltséget. O volt a didaktikai elvek nagy mestere, egy didaktikai öntudat. A tudománynak kellett megszólalni, hogy az ügy oly fontosnak tekintessék, mint a minő valóban. Pestalozzi az egyoldalú objectivitásból merészen kilépve, a sokkal szélesebb subjectiv alapon állította fel rendszerét. O a nevelés és oktatás célját nem a növendéken kiviil kereste, nem egyik vagy másik tantárgyban, egyik vagy másik kézikönyvben, Luther kisebb vagy nagyöbű kathekizmusában találta fel; hanem a bölcsész és paedagog azt vizsgálta meg, hogy a növendékben, kit vezetnie kell, miféle nemesebb lelki erők vannak, s követelte, hogy az oktatásban mindazok kellő szellemi táplálékot nyerjenek. Követelte a lélek összes erőinek és tehetségeinek öszhangzó és természetszerű fejlesztését, mely belülről hat s idéz elő életmüves nevekedést és nem kívülről tapaszt s tömi be az ismeretet. És ez nem oly gépies munka, melyet a különben minden becsülésre méltó kézműves osztály is elvégezhet; ő a neveléstől azt követeli, hogy az az ember belső nyugalmát és csendességét adja meg, és ez nem annyit tesz, mint a katekhizmus feleleteit a növendékbe beerőszakolni. O nemcsak feladatát jelelte ki az elemi oktatásnak és nevelésnek, hanem a kivitelről is a legalaposabban gondolkodott; didaktikai, módszertani elveket mondott ki, melyek alkalmazása ujabb irányt s roppant lökést adott a paedagogiai munkásságnak, bő anyagot szolgáltatott az elmélődésre, sajátlagos irodalmat hozott létre;, s megtanította az embereket, hogy ne szóljanak becsmérlőleg az elemi oktatásról, melynek legsarkalatosabb elveit sem ismerik, azon feladat, melynek szerencsés alkalmazása, teljes és tökéletes keresztülvitele a késő századok feladata lesz, sőt mondhatni bevégezhetetlen munka. A Pestalozzi fellépése nagy figyelmet ébresztett mindenfelé; az általa előidézett paedagogiai mozgalmak hullámcsapásai messzire elhatottak ; elemi iskoláját magas állású egyének, államférfiak, fejedelmek is meglátó -gatták, mely a mester külső ügyetlensége mellett is rövid időn európai hirüvé lett. Igen, a Pestalozzi érdeme nem a