Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-03-27 / 13. szám

Mi az Istennek testben megjelenését — incarnatio — illeti, ez régi keleti eszme, mely az indusok mythologiájában, de főkép azoknak eposaiban — ezek a Rámáján és Mahabarat — előfordul, s ott kiválólag szerepel. A felsőbb és alsóbb istenek, midőn bizonyos célokat elérni akarnak, emberi testet veaznek-fel, ide a földre leszállanak, s az emberi dolgokban részt vesznek, oly formán, mint a görög istenek Homer Iliásában, a trójai hadban a harcosok közzé vegyülnek. Az indusok buja képzelődése magát abban is kitünteti, hogy az ily incarnált istenség egyszerre az égben és a földön is mulat; Vishnu, ki mint Krishna emberi testet öltve a földre lejött, ugyan akkor maga égi honában, a Baikuntban fénytől környezve trónol. 8

7

) Kitűnő és magas, égi hivatásra rendelt embe reknek végre itt a földön isteni lénytől születésére nézve légyen elég mint hajdankori példákat: Achillesnek tengeri isten N e r e o s leányától, Aeneasnak Venustól születését émlitni, valamint, hogy Rómát épitő Romulus és Remus atyja, a nép hite szerint, Marsa had istene volt. A szent háromság eszméjének genesisére nézve azon történelmi adatot sem lehet hallgatással mellőzni, miszerint annak alapját az e m a n a t i o, vagy isteni kifolyás neve alatt ismert régi keleti philosophema képezi, miszerint egy első ok, egy fővalóság adta minden dolgoknak az eredetét, belőle származtak azok, vagy mintegy kifolytak. Igen természetes volt, hogy e legfőbb lénynek vagy Istennek tulajdonságait, hatalmát, erejét a világra és emberekre jótékony befolyását, értelmét, bölcseségét, stb. mint egy külön gondolták, s hogy az ember a jóra általa élesztetnék, Ielkesittetnék; valamint könnyen érthető, miszerint későbben e szellemi tulajdonokat személyesítették és ugy képzelték. Az ószövetségből ezt számos példákkal lehet bizonyitni: jelesen : „táplálja vala a z Úrnak lelke a vizeket" (I. Mos. I. 2.) „az Úr Isten a föld porából formált ember orrába lehellett vala életnek 1 e h e 11 e t é t (I. Mos. II. 7.) „betöltöttem azt (t. i. a szent sátor építőmesterét) ,,az Istennek lelkével, bölcseséggel, értelemmel, tudománynyal" (II. Mos. XXXI. 3.) „és felinditá ötet az Úrnak lelke és ketté szakasztá azt" O- i- Sámson az oroszlán kölyköt) (Bir. XIV. 6„) „teremts bennem tiszta szívet Isten! és az erős lelket űjitsd-meg bennem, ne vess-el engem a te orcád elöl ; és a te szent lelkedet ne vedd-el én tőlem ;" (Solt. LI. 12. 13.) „ha a te lelkedet kibocsátod, megújulnak, és megújítod a földnek színét," (Solt. CIV. 30 .) 8

8

) stb. S 87

) L. Heeren „Ideen über die Po'itik." etc. I. Theil 2-te Ab theil. S. 490—493. Sz. F. 88

) Hogy az „Úr lelke," az isteni szellem, égi eredeténél fogva termékenyítő is volt, a régi népek azt hitték. Ilyen fogalom vo't az égyiptomiaknál az, miszerint a tőlük Isten gyanánt tisztelt borjut, az Apist oly tehén ellette, mire az égből egy fénysugár, villám szállottle. Herodotos III. 28. „Api s — — — raro nascitur,— — sed divinitus et coelesti igne conceptus. Pomponius M el a. De Situ Orbis L. I. cap. 9. Sz. F. ha nem feledjük Ovidius mondását: „est D e u s in nobis," samitHorácz méltó büszkeséggel emlit, a Parcától neki ajándékozott költői gyengéd szellemet — „spiritum grajae tenuem Camoenae," láthatjuk, hogy a szellemnek az emberekre hatása, más népek éltében is szerepelt. Tudva van az is, hogy e kitétel : „Isten fia," — mi kétségen kivül a Jézus istenségének föalapja volt, — az ó szövetségben gyakran használt kitétel. A mint a zsidóknál az Isten az emberek atyjának mondatik, (Solt. LXXIII. 15. Esáias LXIV. 8.) éppen ugy ihleteit, vagy rang, gazdagság, méltóság, ludománynyal, általában jeles tulajdonokkal az Istentől megajándékozott, kitüntetett emberek, különösen pedig a királyok az ö fiainak neveztettek, igy pl. Dávid: „én lészek néki atyja, és ö lészen nékem f i a m" (II. Sám. VII. 14.) „ö énnékem mondja : én atyám vagy te, én erős Istenem én is első szülöttemmé teiszem ötet, és minden földi királyoknál feljebb valóvá." (Solt. LXXXIX. 27. 28.) igy, a zsidók is az Úr fiainak neveztetnek: „én fiam és én első szülöttem az Izrael" (II. Mos. IV. 22.) „avagy nem kedves fiam e nekem az Efraim" az elvált tiz nemzetség, — (Jerem. XXXI. 20.) L. még: (Solt. II. 7. LXXI. 6. Jób. II.) hol az angyalok neveztetnek igy. stb. Azt sem kell e tekintetben feledni, miszerint az Istentől származás, e kitétel tehát „Isten fia," az ó szövetségben oly lényeknek is tulajdoníttatik, melyeket az Istennel egyenlővé tenni bizonyosan nem akartak, pl. a sátánnak: „eljövének az Istennek fiai, hogy az Úr előtt udvarlanának, és ezek között a sátán is eljött." (Jób. I. 6. II. l) L. még „az Istennek fiai" kik magoknak feleséget vettek (I. Mos. VI. 2.) Nem kevésbé, mint Renan is megjegyzi (p. 244) az uj szövetségben e szó „fiu" igen széles értelemben szokott használtatni, pl. „ama Gonosznak fiai" (Mat. XIII. 38.) Ördögnek fia" (Csel. XIII. 10) ,.e világnak fiai" „a világosságnak fiai" (Luk. XVI. 8.) békességnek fia" (Luk. X. 6.) „az országnak fiai" (Mát. VIII. 12) „gyehennának fia" (Mát. XXIII. 15.) stb. Igy volt a görögöknél Jupiter — ^Tzazrjp b.vdpcüv ve dscüv re", istenek és emberek atyja. Azon kitétel továbbá : „embernek fia," mit Jézus önmagáról gyakran használ pl: „engemet embernek fiát kinek mondanak lenni az emberek?" (Mát. XVI. 13.) mint szintén (Mát. VIII. 20. IX. 6. XVI. 27. Márk. VIII. 3. Luk. XIX. 20.) stb. tulajdonképpen a zsidó nép megszabadítására várt Messiást jelenti, mint a próféta azt megjövendölte. „Látom vala éjszakai látásomban, és ime az égnek felhőiben mint egy embernek fia jő vala, és méne a a régi idejühöz, és eleibe vivék ötet. Es ada néki hatalmat, és dicsösséget, és országot, és minden népek, és nemzetek és nyelvek néki szolgálnak; az ő hatalma örökké való hatalom, a mely el nem vétetik és országa meg nem romol." (Dániel VII. 13. 14.) Miután végre Jézus maga tanításában arra kiváló súlyt fektetett, hogy Isten az emberi nem atyja, az embernek Istenhez állását azért az atya és fiu közötti szeretetteljes viszonyban képzelte s maga idvezitö tanát ez