Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1864-02-21 / 8. szám
g e 11, kinek ez t illető nézetét egyik tanítványa Rosenkranz formulázta, hogy: „az igaz keresztyénség, józanokosság, s a józanokosság, keresztyén" dasz, das wahre Christenthum verniinftig, die Vernunft christlich sei. — Hegel philosopliiai tanainak ez irányáért a berlini egyetem mellé hivatott s az ott uralkodó orthodox egyházi köröknek kitüntetett kedvence lett, philosophiai rendszere azonban emiitett feladatát nemcsak meg nem oldotta, sőt vég kifejlődésében a keresztyén vallással s annak legszentebb tanaival élesen ellenkező irányba jutott, — mennyiben az Istennek csak az ember józanokosságában és öntudatában létezését állította, mint szintén, hogy az Isten és ember egy lenne, s igy szerinte sem világtól különlévö személyes Isten, sem Istentől elkülönzött ember nincs. Hegel philosophiájának ez eredménye rá az atheismus és materialismus vádját vonta. 4 4 ) kélletességnek a józanokosságban létező ideáljához felemelkedni, s annak szem előtt tartásával az erényben megerősödésre törekedni. Ez ideál az, miben Kant a Jézusra vonatkozó bibliai, mint egyházi tan egyes vonásait feltalálni, s annak felséges személyében öszpontositni akarja. Csupán az emberiség, erkölcsi teljes tökélletességében az, mi egy világot az isteni végzés tárgyává és a teremtés céljává tehet. Az Istennek tetsző, előtte kedves emberiség ez eszméje — az Istenben öröktől fogva, meg van, ez lényegének kifolyása, annál fogva nem teremtett dolog, hanem azlsten egy szülött fia, az ige, mely által, vagy a miért minden teremtetett, s az Isten a világot szerette. Ez eredeti kép — Urbild — az égből szállott le hozzánk, az emberi természetet magára öltötte, s ennek velünk ezen egyesülése az, mit az Isten fia megaláztatása állapotának mondani lehet. Ez erkölcsi tökélletesség ideálját mi természetesen csak egy ember alakjában képzelhetjük, ki nem csak minden emberi kötelességet teljesitni, gyakorolni, a jót tanitássa1 és példával lehető legnagyobb körben terjeszteni, de a világ javáért minden szenvedéseket kiállani, s magát a leggyalázatosabb halálra is adni kész volt. Ez ideál a Jézus. — Kant, kit méltán a Christologiában előforduló philosophiai mély speculatiók, vagy ha tetszik, elmefuttatások nagyapjának lehet mondani, e nézetét előadta „Religion innerhalb der Grenzen der blossen Vernunft" cimü munkájában III. St. 1-te Abth. L. Strauss „Das Leben Jesu" Tübingen 1836. II. Bd. 720—725 1. E munka zárértekezése — Schlussabhandlung — a szóban forgó kérdésre nézve különös érdekkel bir. Sz. F. 44 ) „Die Hegelische Philosophie hat in ihrem Verháltniss zur Theologie einen raschen und verhangnissvollen Lauf durchgemacht, von den Höhen orthodoxer Scholastik herab bis in die tiefcn Abgründe der Atheologie und des Atheismus. So hyperconservativ der Anfang, so verzweiflungsvoll nihilistisch das Ende, so eingebildet die Rechtglaubigkeit des Anfangs, so frech die Ungláubigkeit des Ende s." — Kari Schwarz Zur Geschichte der neusten Theologie. — Leipzig 1856. 8. S. 28. — Saisset jeles francia philosophus — a „Revue des deux mondes" 1860-ki évi folyama december 15-ki füzetében Leibnitz és Hegel philosophiájáról értekezvén, az utolsóról A vallásos kutatásnak, a szent dolgokban az igazság keresésének legújabb fordulata a theologia mezején mintegy harminc évvel ezelőtt történi: annak kiindulási pontját egy a Renan könyvéhez hasonló munka képezte. Strauss Fridrik Dávid, ifjú s még ismeretlen tanitó vagy repetens a tübingai ev. theol. seminariumban volt az, ki a tudós világ bámulására, a kritika égő szövétnekét a hit szentélyébe bedobni merészelte. Könyve: „Das Leben Jesn" — mely két darabban Tiibingában 1835—36-ban jelent meg — éppen oly rendkívüli figyelmet gerjesztett, oly nagy lármát csinált, s az egyházi köröket, mint szintén a tudós világot nem kevésbé mozgásba hozta, s hevesen zaklatá, mint azt szemünk láttára a párisi tanár tette.4 5 ) E munka egyébiránt az általa előidézett mély benyomást és megrázó hatást nemcsak tartalmának koszönheté, mi az ifjú szerzőnek nem kevésbé a philosophiában, mint theologiában jártasságáról, valamint bátorságáról és lelki erejéről is, melylyel az általánosan bevett egyházi tan ellen síkra szállott, dicséretes tanúbizonyságot tett, de azt szinte oly mértékben eszközölte, kissé túláradó böbeszédüségének dacára, — a csinos és világos irmodor, átalában e külalakjának magát ajánló tökélye is. Strauss könyve a keresztyén rege — mythus — eszméjén alapul. Szerinte az egész evangyéliomi történelem az ős keresztyén regék vagy legendák összege, melyek az 1-ső és 2-dik századbeli keresztyén községekben az ó szövetségi zsidó és a Messiasra, mint népszabaditóra vonatkozó képzetekből lassanként támadtak, s a nép öntudatában mindinkább kifejlődtek. Szóval „Jézus éltének mythusait kiváltképpen a Jézus korabeli mythusok szülték," 4 6 ) • annálfogva az evangyéliom nem történelem, de a történelmi igazságot egészen átható, azt mintegy magában felolvasztó regés elbeszéllés, mely ugy szólva, ha szabad e hasonlatot használni, a népdalhoz hasonló módon alakult volna. Helyesen, sőt találólag jegyezték meg, miszerint azon nagy benyomás, mit Strauss könyve okozott, leginkább annak tagadó kritikai iránya eszközlé, a siker nem a positiv eredménynek, de inkább a lerombolásnak tulajdonitható,—a világot meglepő azon vakmerő és kimélletlen megtámadásnak, melynél a philosophiai kritika is a szóban forgó hitágazat iránt több kegyeletet tanúsított. Nem ide tartozik a mondott könyv által előidézett s a németországi tudós, kivált theologiai világot több évekig elfoglaló cáfolatokat, hasonlag irja, hogy rendszere, annak idealismusával, s szellemi és keresztyén hite vallomásaival határozott atheismusban és inaterialismusban végződik. 993. 1. Sz. F. 45 ) Strauss könyve akkor itt Magyarországon is, még pedig kathol. körökben igen nagy figyelmet gerjesztett, kártékony hatásának mintegy ellensúlyozásául több papi seminariumokban a mondott „istentelen" könyv ellen az ifjú clericusoknak megcáfoló, felvilágosító előadásokat tartottak. Sz. F. 46 ) Igy fejezi ki röviden Strauss nézetét Schwarz „Zur Geschichte der neuesten Theologie" S. 111. Sz. F.
