Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-11-15 / 46. szám

Ha tudla volna, hogy a kol. ekklézsia még 1837-ben elhatározta, hogy káplánnak soha se biztosit successiot, akkor nem is emiitette volna a 3-ik pontot, mint a melylyel csak tudatlanságát árulta el. Magam is ilyen successio nélküli segédpap voltam 1840-ben és 41-ben a kol. ekklézsiában, s mint successio nélküli fel sem szentelve, hanem csak facultálva ; de akkor nem állott volt elé olyan egyházi bölcs, mint Ál-Dávid űr, a ki magas szeműiddel demonstrálja, hogy én „voltaképen még csak káplán se vagyok." Ugyan ez az egyháztanácsi jegyzőkönyv megtaníthatta volna Ál-Dávid urat, hogy a káplán tarthatási engedély a kolozsvári egyházban soha se függ a kol. egyházmegye részletes zsinatjától, mert kolozsvár püspöki vizsgálat alatti egyház levén, ezt az engedélyt az egyház beleegyezése után a püspök adja s én ezt az engedélyt püspökömtől birom. De tanulhatott volna ez egyháztanácsi jegyzőkönyvből Ál -Dávid űr még egyebet is: megláthatta volna, hogy ez 1855-ben kél, következőleg az 1856-ki zsinati határozat ezt, valamint az én káplán-tarthatási jogomat se szabályozhatja, azon egyszerű okból, mivel a törvénynek viszszaható ereje nincs. Üres hang és tudatlanság hát valamint a 4-ik és 5-ik szintúgy valamennyi pontja. Igy foszlik szét az Ál-Dávid papir páncélja; nem csoda, kettő fűzte össze az egészet: szenvedély és tudatlanság! Ugy de, lassan a testtel, az Ál-Dávid támadásának és denuntiatiojának nem ez a sarka, hanem az, a mit itt mond: „azóta t. N. P. űr egészsége helyreállott, a theologica facultás Enyedre költözött és ezekkel együtt megszűnt azon kettős ok is, melynek alapján ö segédtartási engedélyért folyamodott és nyert. Ennélfogva annak, hogy ö jelenleg is segédet tart, nemcsak hogy értelme s elfogadható oka nincs, hanem egyházunk jegyzőkönyvileg világosan kifejezett akaratjával ellenkezik s igy visszaélés t. N. P. úr részéről; visszaélés az ekklézsia elnézésével, midőn kettős hivatala s betegsége tekintetéből segédet engedélyezett; visszaélés jó indulatával, mely többek közt a legújabb időben papjai iránt abban nyilatkozott, hogy önmegerőltetésével fizetésöket kétszerezte s mintegy erkölcsileg kötelezte ez által őket, hogy nem fogják saját kényelmok s dicsőségökért szem elöl téveszteni azt, a mi nálunk protestánsoknál a cultus fő mozzanata stb. stb." Im ez az Ál-Dávid denunciatiója ellenem; egész terjelmében azért adtam, hogy egész valóságában láthassa a t. olvasó. Vájjon miért vetemedett ö erre ? Talán egyházom nincs megelégedve az én választottam és tőle elfogadott segéd-pappal? Erre ugyhiszem, meg fog felelni a mult évi anyakönyv kivonatja, kivált ha előrebocsátom, hogy a kol. egyház tagjai közül kiki ahoz a lelkészhez folyamodik, a melyikhez több a bizalma, vagy inkább vonzódik. Tehát az anyakönyvből azt olvasom ki, hogy 1862-ben tiszteletes Szász Domokos úr esketett hat párt, keresztelt ötvenhármat; a mellettem szolgáló t. segéd-pap pedig esketett tizenkilenc párt, keresztelt nyolcvan k e tt ö t. Tehát azaz egyén, a kinek segédi existentiája — Ál-Dávid értelme szerint — abusus, ugy látszik nagyobb mértékben birja az egyház tagjai bizalmát, mint azaz actualis lelkész, a kinek actualitásához a kétségnek még árnyéka se férhet. Hinc illae lacrymae! kában; ez ugyanis szóról szóra igy hangzik. „2. Testileg, lelkileg el nem gyöngült, hisz a közvélemény Erdély első szónokai egyikét tiszteli benne." Egy phi-Iosophiae professor cursusában, a következtetések nem utánozandó példájakint hozva fel, a következőt olvastam : „János fiam ostoba, tehát egyetemre megy." Kár volt ezt a cursust át nem tanulni Ál-Dávidnak, akkor legalább nem csinálta volna meg e példa párját. Talán egyházomra nehezít terhet az, hogy én segédet tartok ? Hisz maga Ál-Dávid elismeri, hogy a segéd fizetését saját fizetésemből állom ki, erre rendes fizetésemnek nem a gyakorlat szerinti egyharmadát, hanem kevés híjjan felét szakasztván ki. Tán az Ál-Dávid szolgálati terhe sulyosbul ez által ? Erre a fenebbi anyakönyvi kivonat már magára is kielégítő felelet volna; de minthogy provocálva vagyok rá, meg kell emlitenem azt a tényt, hogy épen ezen segéd-pap több izben tett szolgálatot ö helyette, mikor más paptársaihoz nem folyamodhatott volna, mint a kikkel a collegialis egyetértés minden fonalait teljesen széttépte, holott egész hivatalkodása nem megy többre egy pár évnél. Nincs hát terhére, sem ellenére az én káplánom az egyháznak, könnyítésére van az Ál-Dávidnak ; miért buzog hát ö annyira ellene ? Hja uraim ! épen ebben látható az igazság bajnokának önzéstelensége! Nem saját hasznát nézi ö, hanem csak az igazságot. Si fractus illabatur orbis ! Mind szép, nagyon szép, csak hogy az igazság mellett igaz fegyverekkel és igaz tételekkel kell harcolni, különben az egész a boszu színét ölti magára, azét a boszuét, a mely elvakultában valamint mást, szintúgy magát, saját becsületét sem respectálja. Ha Ál-Dávid valódi Dávid lesz vala, akkor oldala mellől egy igazi bölcs Salamon sem hiányzik vala, a ki öt ily esztelenségtöl bizonynyal visszatartja. Mit tesz ugyanis az Ál-Dá vid ? Elsőben az én 1855-ben nyert káplántarthatási engedélyemet az 1856-iki zsinati határozatok által akarja megsemmisitni; azután, csakhogy rágalom nyilait ellenem szórhassa oly dolgot erösit a mit nem tudhat, a mire — fájdalom — kénytelen vagyok kereken kimondani, hogy nem igaz, t. i. azt erősíti, hogy „egészségem helyreállt." Ha nem is említem azt, hogy első papi bokros teendőim gyakran gátolnának rendes szolgálatom végrehajtásában ; de azt bizonyára mindenki átláthatja, hogy én — a kit üdült mellbajom miatt a tél rendesen szobámba zár — egyházom javát inkább szívemen hordozom, mikor saját jövedelmem csonkításával gondoskodom arról, hogy ilyenkor kiképzett egyén szolgáljon helyettem, mintha egy-egy fiatal diákot állitnék fel a szószékbe, a szükséges beteglátogatásokat pedig többi hivataltársaim nyakára terelném, A betegség édes Ál-Dávid úr, még önt is utóiérheti, még ön is megvénülhel s a mint a köznép szokta mondani: az Isten mindnyájunkkal szabad! kár volt ily dolgokat venni pennájára; mert ezért még akkor is bajosan aratna dicséretet, ha annyi apósa volna, mint a valódi Dávidnak volt és ezek mindnyájan birák volnának ez ügyben. Előadásából látszólag az esik neki roszul, hogy én mikor egészségem engedi mindig szolgálok, hogy vannak még hallgatóim között, a kik az egyház szolgálatában megöszültet nem dobják rögtön oda egy fiatal ragyogó talentomért. Én erről nem tehetek; rendre élik a világot; nekem már sokkal kevesebb van hátra, mint az Ál-Dávidnak ; jobb lett volna ezt a keveset békével elvárnia. A mi fizetésem megkétszerezését illeti, erre nézt viszont kénytelen vagyok azt mondani, hogy ez csak Ál-Dávid úrra áll, nem reám nézt, a kinek tized illetéke a méltányosnál feljebb alig van megváltva. Engem nem e fizetés kötelezett egyházam hü szolgálatára, hisz ez egyházat tiz évnél tovább szolgáltam én az ön mostani fizetésének csaknem harmadrészéért; de mégsem jutott eszembe, hogy kancsal szemekkel tekintsek gazdagabban dotált paptársaim jövedelmére. —Kellemetlen ez a fizetés-história; de ön hozta szőnyegre és pedig szokása szerint hamis világításban, nekem ki kelle igazitnom. Íme, nem mosom kezemet Pilátus módjára, hanem kénytelenitve vagyok önt mosni, holott tudom, szerecsent mosok. Az ipa és vő együtt bíráskodására kimondott zsinati