Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-11-15 / 46. szám

madó ellenében. Mutatta volna ön ki állila'saim valótlanságát; de csak igy hallgatva elsiklani, más felé facsarodni, egyszerűen tagadni, dölyfösön visszautasitani s aztán eléállani hogy ellenfelünk gyanúsít, rágalmaz, ez nem cáfolat; az ilyesminek más neve van, a mit könynyen kitalálhat akárki, azért bár magam meg sem is nevezem. Azonban most, midőn nyiltan lép fel ,,nyilt levelében" tán uj erőségekkel áll elé az Ál-Dávid? Lássuk, milyenek ezek az erősségek, mennyire tartoznak a fennforgó kérdésre : Dávidunknak az a sajátságos szokása van, hogy minden tényt neki kedvező világításban szeret felmutatni, minden törvényt a maga igazának kedvezöleg magyarázni. Lássuk mind a kettőt: Leírja, hogy a mult őszi kol. részletes zsinat első napján merült fel az a kérdés, mi módon töltessenek be a theol. seminarium tanárai Enyedre költöztével megürült székbirói helyek és itt azt mondja : „egész részletes zsinatunk — t. Nagy Péter urat kivéve, kinek pártjára állott az ö felszólalása után még egyetlen egy tag — oda nyilatkozott, hogy hetedik tagul választassék meg a helybeli jogtanár." Ime, minő szörnyű minoritásban maradtam ! hisz csak egyetlen egy tag állott pártomra s az is csak az én felszólalásom után. Csoda hogy az Ál-Dávid ránk nem alkalmazta ama históriai szavakat: „törpüljön el a minoritás!" Azonban egészen más szint vált a dolog, ha megmondom, hogy e „részletes zsinaton" voltunk — a jegyzőkönyv tanúsítása szerint — mindössze is ötön, olvasd ötön; az egyik pártot tette Ál-Dávid és apósa; (hogy közülök melyik nyilatkozott a másik után, azt nem vitatom ; különben is azt hiszem, ha az Ál-Dávidban volna hivataltársai iránt a méltányosság legkisebb szikrája, még implicite se igyekeznék hivataltársát avval gyanúsítani, hogy nem bir önálló véleménynyel) a másik párton voltunk egyik t. paptársam ós én, az esperes mint elnök nem akart belebocsátkozni a vitatkozásba, hanem neutrális ohajtott volna maradni, csakiismételt felszólítás után, hogy nyilatkozzék, nem kis habozással állott az Ál Dávid pártjára és ugyanezen tisztelt egyéniség saját vallomása szerint „más nap" odahagyta az atyafiságos pártot. Ime az Ál-Dávid szörnyű majoritása és az én rettenetes minoritásom! Ime igy színezi Ál-Dávid űr az eseményeket. A mi e másnapi vitatkozást illeti, ha emlékezete nem csalná, tudná Ál-Dávid űr, hogy ekkor a mellettem szolgáló segédpap szóba se jött, sőt tisztán világosan kifejeztük, hogy nem egyének, hanem elvek felett akarunk vitatkozni ; éa igy a volt a kérdés, a mit mi a közzsinat eleibe is felterjesztettünk, t. i. a kol. egyházmegyei zsinaton lehet-e székbiró fel nem szentelt tanár is segédpap is ? De persze, hogy Ál-Dávid űr irántami személyes jó indulatjától annyira el van fogulva, hogy ilyesmi eszébe se juthat; nem is csoda, akkor csak az elv ellen kellett volna harcolnia s nem lett volna módja ellenem személyeskednie. Lássuk már, mikép magyarázza a törvényt a mi Dávidunk : Amaz állítása ellenében, hogy a közzsinati határozat sérti a kolozsvári főtanoda tanárait, midőn egy segédpapot coordinál velők, jegyzőkönyvből mutattam volt ki, hogy a kol. egyházmegyei zsinat első alakulásakor rendes székbiró épen egy segédpap volt, s a kol. főtanoda tanárainak még se jutott eszökbe, hogy ezért sértve vegyék magokat. Erre Ál-Dávid úr elkiáltja magát: ez is a b u s u s volt, és hivatkozik a 89-ik canonra. Ez a 89-ik canon azonban az egyházmegyei zsinat tagjaira vonatkozólag mind össze is csak ennyit mond: „Alterum speciale seniorum oíficium est ut synodos suorum confratrum .... convocent." Itt hát csak a lehet a kérdés, hogy olyan anomal egyházmegyében minő a kolozsvári is — mely mindössze két egyházból u. m. a kolozsváriból és a szamosfalviból áll, melyben e szerint nem lehet anynyi felszentelt pap, hogy belőlök a törvényszabta hét székbiró kiteljék — a confrater-i név megilletheti-e azt a segédpapot, a ki felszentelve ugyan nincs, de püspöki facultatio nyomán mindennemű papi teendőket véghez visz és igy ténylegesen papi hivatalt folytat — annyira mint azt a tanárt, a ki lehet a legtudósabb, legderekabb férfiú, de soha mig a világ nem lesz pap ? Hozzá teszem még azt, hogy Dózsa „egyházi jogtanában" (89 lap) következő renddel sorolja elé az ecclesiasticus személyeket: „1. a papok és segédpapok, kik káplánoknak neveztetnek, 2. leviták, 3. az iskolai tanítók, 4. az ének vezetők." Hivatkozik Ál-Dávid úr „minden tractusokra, az egyetemes protestáns egyházra és abban testvér hazánk zsinataira; e nagy szavaknál eszembe jut a Jeruzsálemre, a templomra a mennyre földre esküdöző zsidó; mert az Ál-Dávid hivatkozása sem ér többet mint amannak esküje. Mutasson nekem Ál-Dávid űr ,,minden tractusainkban, az egyetemes protestáns egyházban, a testvérhaza zsinataiban" a kolozsvári egyházmegyéhez analóg egyházmegyét s akkor érni fog valamit analógia szerinti okoskodása. De mikor a kolozsvári egyházmegyében a rendes papok száma nem megy többre, ötnél, világos, hogy a törvény szabta székbirói hetes számot máshonnan kell surrogálni; s hogy itt a confrateri jogot ki lehet e terjeszteni a segédnapra ? Ez a kérdés. E kérdésre a 89-ik canonból nem lehet nemmel felelni, ha csak Ál-Dávidi elfogultsággal nem nézzük a dolgot. Mi e kérdés eldöntését terjesztettük volt a k. zsinat eleibe s mivel a k.-zsinat decisioja Ál-Dávid űrnak nem vala ínyére, azért rohant nekem elébb álarcoson, majd álcáját levetve, bizony mégis vastag arcbőrrel, mert nem átáilotta magát egész a denunciatorságig lealjasitani. S miért? Mert a zsinati határozat következtében még az én káplányom is lehetne székbiró (azaz ha megválasztanák) ő pedig apósával együtt nem székelhetne. Ál-Dávid úr kissé idő előtt sütötte el a puskáját, be kellett volna elébb várni a zsinati határozat eredményét; mert puszta eshetőségekért megtámadni valakit, ha legkevesebbet mondok is, méltánytalanság; de a szenvedély valamint logikát nem ismer, szintúgy a moralra se sokat hajt. Jól tudtam én, hogy a mellettem szolgáló segédpap mindig nagy szálka volt az Ál-Dávid szemében, azt az egy esetet kivéve, mikor épen ö maga talált lenni ez a segédpap; mert hisz az ember bármily gyöngéd lélekismeretü, az abususok ellen bármennyire forr az Ő nemes vére, de még sem gyűlöli az ő maga testét; hogy azonban e szemét szűró szálkáért magát annyira comprommitálhassa, azt még sem képzeltem. Mit tesz ugyanis az Ál-Dávid? Kinyitja a Dózsa egyházi jogtanát, kiolvassa belőle az 1856-ki zsinat határozatát a segédpapokra vonatkozólag. Azután neki megy és e zsinati határozatból kifolyólag demonstrálja, hogy nekem voltaképen nincs is káplányom. A demonstratio 5 pontja a szenvedélytől elvakultság valódi példánya, bizonyítja, mily keveset lát az elfogult ember. Azután a kol. egyház jegyzökönyvét hányja fel, hogy belőle kimutassa, hogy én egyházam beleegyezésével és minden terheltetése nélkül tartok segédpapot magam mellett és e segédpap választását az egyház reám bízta, magának csak a megerősítés és elfogadás jogát tartván fenn. E jegyzőkönyvi kivonat felvilágosíthatta volna Ál-Dávidot, hogy miután egyházom mind egyházi hivatalos foglalkozásomat, mind gyengélkedő egészségemet a káplán-tarthatásra elegendő oknak elfogadja, az ő l-sö és 2-ik pontja nem áll.*) *) Én sem állhatorn meg, hogy itt ne idézzem, mily szépen bizonyít Ál-Dávid úr, az említett 5 pont másodi-