Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-11-08 / 45. szám

sajátja. Dévayt korának világhírű reformátorai, kikkel személyes baráti viszonyban állott, — s ezek között különösen Melanchton, — kitiino tudományú, műveltségű és tekintélyes férfiúnak nevezték s tartották. Szintigy Sylvester Jánost is. Szegedi Kis István élete merő hányattatás, nyomor s szenvedés volt, s mégis nagy terjedelmű dogmaticai, Írásmagyarázati és egyháztörténelmi müveket irt, melyek halála után jelentek meg külföldön, különböző helyeken és pedig rövid idő alatt több kiadásban, s a tudomány minden igaz barátja előtt mai napig tiszteletben állanak. Utolsó müvét, de a mely mégis legelőször, nyomban halála után jelent meg, s mely a szentháromság tanát vitatja, maga Béza adta ki*). Szegedinek egyik kortársa és tudós ismerője, midőn egy külföldi főiskolai tanárhoz ir, keseregve emliti a Szegedi halálát is, s igy jellemzi őt: „oly nagy kegyességgel, méltóssággal s az egyházi ügyek kormányzásában oly nagy bölcseséggel birt ezen férfiú, hogy ez által egykor magának a nagy Luthernek, s a feledhetetlen M e 1 a n c li t o n n a k, midőn ezek körében élt, nagyfontosságú ügyek intézésében kitűnő hasznára v o 1 t:

i

stb. Mellőzöm a számos hazai s külföldi régibb és ujabb irodalmi nyilatkozatokat, melyek Szegedi Kis István theologiai tudományos képzettségéről kitűnő tisztelettel emlékeznek. Béza Tódor tudós reformátor, ki mind Szegedi mind Melius tudományos képzettségét ismerte, e két nagy embernek, egy évben történt *) Legyen szabad nekem igen tisztelt barátomnak ép oly tanulságos mint alapos fejtegetésihez Bézának a felhozott müvet bevezető és Szegedihez mint szerzőhez intézett leveléből egy mondatot csatolnom, mely míg egyfelől arra int, hogy a mi magunk emberségéből telik, azt máshol ne keressük, másfelől a szőnyegen lévő kérdésre nézve R. barátomnak, multunk alapos ismeretéből merített állításait gyönyörűen igazolja. •— Említett levelében Béza elbeszélvén, mikép jutott a könyvecske kezéhez, mily nagy örömmel olvasta, mikép készült ö is felszólalni az ügyben, de köz- és magánbajok miatt szándékában folyvást gátolva lön, utoljára e szavakra fakad: „Et vero cur doini tam 1 o c u p 1 e t e s, quod intus habetis, aliunde flagit e t i s ?—E pár szó elég szóló tanúság, mikép gondolkodtak hazánk XVI-ik századbeli tudósairól a külföld akkori Iegnevesb emberei. B. M. halála felett őszinte fájdalmas érzését nyilvánítja, s mindkettőt a reformatori tudós küzdelem „légii ő s e b b s örök emlékezetre legméltóbb veteránjainak nevezi. „ . . . Veteranis illis fortissimis, aeternaque memória dignissímis sublatis D. Segedino et D. Melio, quos honoris causa nomino, — gravissimum vulnus onines ecclesiae istic aceeperint." — Szegedit második Cicerónak nevezte kora; Melius nem volt ízletes iró, sőt irmodora gyakorta nyers és bárdolatlan, de ha figyelembe veszszük, hogy szóval, tettel és Írással miket vitt véghez rövid életében, — mert 37 éves korában halt meg; — ha szemléljük müveinek számát, tartalmi gazdagságát, s theologiai végelveit: lehetetlen őt, Bézával együtt, a kor egyik kitűnő hősének nem tartanunk. Szikszai Fabricius Vazul dicső magyar protestáns tanférfiuról egy XYI-clik századi forrásból azt olvasom, hogy „n evének dicsősége, nemcsak az egész magyar földön, hanem a legtávolabb idegen népek között is ismeretes;" — halálára még német ember is irt gyászverseket, ki személyesen nem ismerte ugyan őt. de ismerte tudós tanítványait, kiket Wittenbergbe küldött. — Mező Szikszai Lukácsról azt írják, hogy „honfiainak tiszteletével és csudálatával meg nem elégedve, a német, olasz, francia ,és angol földet bejárta, s tudományos műveltségének kitűnő jeleit adva, a magyar elmének távol népek között dicsőséget szerzett.'1 — Winshem Tódor wittenbergi tanár, Szikszai Fabricius Demeter észtehetségét s tudományos műveltségét, nyilván a legnagyobb mértékben dicsőitette s az egekig emelte. Mindezen adatok, melyek a XVI-dik század 2 — 3 évtizedéből vétetvék, s melyek több számasokkal együtt, azon viszonyra vethetnek némi világot, melyben őseink tudományos műveltsége a külföldével állott, azon egyszerű kérdéssel legyenek tudomásul ajánlva, hogy vájjon a legközelebbi három évtized mutathat-e fel oly magyar református irodalmi egyéniséget, kinek műveiről s tudományos képzettségéről, a mai külföld legnagyobb tekintélyei, ugy nyilatkozhatnának, mint Melanchthon és Béza nyilatkozott Dévayról, Szegedyről és Meliusról? Ha korunkból ily egyének mutathatók fel, — akkor állani fog azon tétel, hogy mi is vagyunk a külfölddel oly vi-