Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-10-18 / 42. szám

nárt silentiariussá tenni. Söt ha e tanításból nem okult volna az egyház, meg is kellett ijjeszteni, hogyha F. úr tanácsát nem követi, az erkölcsi erőtlenségének és dissolutiójának a jele lesz, és még az állam is felelősségre vonhatja. — Végül az általánosságban elmondottakat alkalmazni kellett B. M.-ra, mint kinek iránya és munkája „Biblia és confessió ellenes,u

„kényes és veszélyes." És e nagyszerű tudományos vizsgálódás végeredményeül csak az excommuiiieatiót kellett formulázni és saját személyében ki is mondani B. M.-ra. A zárszóban pedig ezért kellett B. egyéniségét a ráfogások ecsetével lerajzolni, mintha mondta volna a szerző: nézzpd közönség és egyház, ha ilyen ugy sem tevékeny, nem mély eszű, a mozgalmak élére föllolakodó, lármázó ostentatort elkergettek is nem sokat veszítetek ám vele. Ez a „Szellőztetés" rendszere és eszmeláncolata. A ref. egyházat, oly institutiot, melynek alapja igazság, s fönállását a kor lelki szüksége s millióknak az igazságról való meggyőződése biztosítja, nem lehet félteni irodalmi perpatvaroktól, tudományos vitákban kimondott helyes vagy helytelen egyéni nézetektől. Végre is az igazság szavát egy iró sem birja tul kiáltani, s a hol az igazság, a prot. egyház ott leend. — De igenis kell őrködnünk a felett, hogy az irodalom, és főleg theol. irodalmunk az elvek vitájának fölszentelt küzdtere, az eszmék temploma ne szenyeztessék be s ne tétessék mellékes érdekek, öntelt hivalkodások, és személyeskedések üzlethelyévé. Mert ez a legbiztosabb ut, melyen valamely irodalom erkölcsi erejét, hitelét, és szellemi hatását elveszti. A kritikának ezért volt szigorú kötelessége a „Szellőztetésről" lerántani a szenteskedés álarcát, s leplezetlenül kimutatni, hogy általa a ker. hitvédelmének, a vallás igazságainak cége alatt önző szenvedelmek kielégítése céloztatik. — Határozottan tiltakoznia kellett ellene, hogy szerző ne adjon egyházunk szájába oly elveket, melyeknek nevében elmondásával compromittaltatnék. Erélyesen vissza kellett utasítania, hogy szerző saját megsértett hiúságának személyeskedő ügyét, ne tolja föl a ref. egyház közérdekű ügyévé. Ez az, mit lélekismeretesen mertem és kötelességemnek ismertem elmondani a kézalatti műről. Jól tudom, hogy oly tollból, minőből a „Szellőztetés" szóárja született, számolhatok akár ismét két kötetes, talán nagyon kemény, s bármennyi indiscretioval tölt anticriticára. Természetes, hogy bírálatomat nem szerző elismerésére való számításból irtam, s igy készen kellett lennem kopjáinak csapásaira is. Azonban én, mint kijelentém, nem polémiát, hanem bírálatot irtam. Kinyomatott műre, kinyomatott bírálat. A munka és bírálatom a t. közönség kezében van, megítélheti mily hűséggel tolmácsoltam az igazság szavát. Én kötelességemet bevégeztem. Molnár Aladár. Mikor ezelőtt másfél évvel a fenforgó kérdés egy, a „Protestantische Kirchenzeitung" után közlött cikkben elöször megpendülve, csakhamar élénk véleményharcot támasztott és a protestáns egyházirodalom jelentékeny képviselői pro vagy contra nyilatkozva síkra szálltak: *) én a megelégedés különös nemével szemléltem a közönség érdekeltségét, mely a vitatkozás kíséretében keletkezve mind jobban élénkült; mert azon rég táplált óhajtásomat láttam teljesedésbe menni, mely oda irányult, hogy közönségünk a theologia iránt viseltetett közönyösségéből valahára felrázatván, érdekkel forduljon azon kérdések felé, melyeknek nagy horderejű fontosságát csak az nem látja, ki általában a vallásos eszmék ernberiségi jelentőségét elismerni nem akarja. Filó úr, mint a vita tulajdonképi megindítója, **) — mert hisz felszólalása nélkül a nevezett cikk csak ugy hangzott volna el, mint elhangzottak előtte számtalan mások — mindjárt első röpiratában a dogmatikai eszmék vitatásába rendesen vegyülni szokott azon zelositással szólott a dologhoz, mely midőn elvek ellen küzd, a személy sujtását is kötelességének nézi; mire én, ki mindig azt tartottam, hogy a zelositas teljességgel nem mértéke a vallásos eszmék helyes voltának, ellenben azt kimondhatlan sok társadalmi nyomor szerzőjéül ismertem fel a históriában — tehetségem szerint visszaigazitottam a megtámadást, mely alkalommal valamint eszembe sem jutott ellenfelemet akár erkölcsi jóhiszeműségében, akár polgári vagy hivatalos állásában bántalmazni: ugy másfelől nem tartózkodtam a túlbuzgóságból fakadt keményebb nyilatkozatokat élesen, tán tul a mértéken is élesen meg-megkapkodni. Szolgálni hittem ezzel a jó ügynek, midőn egyházi irodalmunknak egy csak épen most föllépett, de szép reményekre jogositó munkást fölvett iránya túlzásaira oly modorban eszméltettem, mely azoknak napjainkban! nem annyira veszedelmes, mint nevetséges voltát tün*) Filó uron kivül szóltak az ügyhez : bold. Peti József, Révész Imre, H., Száz Domokos, Tatai András, Száz Károly és Szeremlei Gábor. B. M. **) Mit a mondottak szerint neki természetesen én legalább demeritumul nem rovok fel. B. M.