Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-08-02 / 31. szám

syndeton, polysindeton, gradatis stb. stb., hiányzik. S mit szóljunk arra, hogy a túlzásra felhozott példa nem egyéb egy roppant dagálynál! ez nem használ, hanem árt, s pedig nagyon árt, a dagályra különben is hajlandó növendéknek. A verstan elég terjedelmes, részletes, hanem, ha már különösen a magyar nyelv természetéből fejti ki némileg a rímes versek mérték szerinti Íratását, kár volt a hangsú­lyozás! és idői mértékeket meg nem különböztetni, s amab­ból a költészetünkben levő rhythmust, emebből a Ráday-és classicai verseket húzta volna le, mert a magyar vers nem scandálható, mint ezt a Petőfitől például felhozott „Ereszkedik le a felhő" is bizonyítja, mely épen nem cho­rijambicus. — Az ottava stanzát kár volt, minden megne­vezés nélkül, csak egyszerűen beosztania nyolcsoros stro­phák közé, mert az önálló alak. — A madrigal, rondeau, triolelte hiányzanak, melyek nem nagy kárt tesznek ugyan a könyvnek, de miután nem épen tankönyvnek készült a munka, teljesség végett ott lehetnének. Még a költész szóra egy kis megjegyzést s áttérhe­tünk az alkalmazott aesthetikára. Szabó Károly nem első, ki a költő szó kétértelműségét, hiányát észrevette, csak­nem ugyanezen szavakkal szól Pap Ignác is költészettaná­lban, azonban mindketten feledik, hogy a költész szó a fe­stesz, építész stb.ivei együtt hibás, mert ász, ész vég­zettel nem igékből szoktunk nyjlvünk természete szerint szavakat képezni, hanem főnevekből pl. szobor, szobrász; zene, zenész ; gép, gépész ; nyul, nyulászat (nyulász főnév nem használtatik) stb., s ha festész, építész stb. használtat­nak nem szükség még egy törvénytelenséget vonni be a nyelvbe. A költészettan általános fogalma, a költemény s an­nak kellékei előadása után áttér a költemények némi fel­osztására, mely megint nem tiszta, nem szabatos, pedig qui bene distinguit, bene docet. Szerző ugyanis a drámát subjectivo-objectiv költeménynek mondja, nem gondolván meg azt, hogy subjectiv költeménynek fentebb azt nevezte, melyben a költő önmagáról Önmaga beszél, mint szerző mondja „önmagát tette költészetének tárgyává.1 ' Avagy van-e drámairónak saját egyéniségével csak legcsekélyebb baja is a drámánál, nem teljesen tárgylagos-e az? Az eposzban még ott van a költő, mert ö beszéli el, tehát nél­küle a mü nem halad, de a drámában nem is beszél a költő, csak beszéltet; tehát benne csak annyi alanyiság van, hogy említeni sem érdemes. Abban tévedt itt szerző, hogy az egész osztályozáson nem vitte keresztül azon irányvona­lat, melyet elkezdett húzni, t. i. a szerző és müve közti viszonyt. Szépen fejtegeti Sz. K. a lantos költemény előállását, de abban, hogy a lyrai költemények általános jellemvoná­sai közt a szaggatottság is ott volna, nem értünk egyet sem vele, sem dr. VischerT. Frigyessel, mert előjön ugyan a szaggatottság sokszor, de általánosan minden lyrai köl­temény csak azért látszik szaggatottnak, mert a gondola­tokat nem egymásból fűzi, hanem egymásmellé helyezi, s mert belőle minden periodicus magyarázatosság száműzve van. — A lantos költemény osztályozásában ismét az a fo­nákság, hogy alkalmi és alanyi költemény nem zárják kf egymást, mert alkalmi költemény is tükrözheti vissza a< költőnek azon alkalomkori belvilágát. — A harmadik osz­tályozás utolsó osztályának hibás voltát alább fogom ki­mutatni. A dal meghatározása s általában a dalról irt cik­kek tartalma világos, érthető s elég szabatos, hanem azt nem foghatjuk meg, hogy szerző miként toldhat össze két annyira más költeményt mint Tompának „Télen, nyáron pusztán az én lakásom" és „Békót tettem kesej lovam lá­bára" kezdetű dalai ; hogy nem vette észre, hogy a „Té­len nyáron. . . eszméje négy stróphában oly szépen, oly minden hiány nélkül le van irva, hogy ahhoz semmit tol­dani nem lehet. Az elegiáról irt cikk szép, nemcsak értelmesen, de szinte csínnal is van irva, minőnek szeretnők az egész müvet, hogy a növendék már az egyszerű tanulás által kettős eredményt érne el, aestheticat tanulna s a szép styl­hoz szoknék. Az óda meghatározása nemcsak, hogy nem szaba­tos, hanem dagályos is. Egy kézirati aesthetikát ismerünk, mely négy szóval többet mond mint Sz. K. három sorral, igy határozván meg az ódát, hogy az: „lelkesült kedély lyrai nyilatkozata." A többi szinte jól át van gondolva s világosan előadva. A dithyramb már azon költeményfajok egyike, melyeknek fejtegetésénél szerző — mint maga mondja — oly elveket s műszabályokat állitolt fel, melyek a közönséges használat és felfogásban kissé idegenekür hangzanak. — Nincs senkinek az ilyen ujjitás ellenére,, csak arra kell figyelmezni, hogy az új felfogás valamit vi­lágosítson, s ha tán valamiben ingadozás volt, azt helyre hozza. Azonban fájdalom Szabó K. a dithyramb lényegét egészen megrontja meghatározásával, a szokottnál talán (de csak talán) magasabb hangú, nagyobb elragadtatással irt ódákat is. mint „A magyarokhoz" Berzsenyitől stb. dithy­ramboknak számítván, holott a dithyramb nem egyéb, mint oly dal, melyet a költő vagy túl ragadtatásakor mámoros fővel, vagy pedig bortól vidám lélekkel kedvderitésre ir. Legalább eddig az egész világ ezt tartotta. Hiszem, ha Sz. K. meghatározása állana, Pindar a, legnagyobb dithyramb­költő volna a világon, mely címnek ő maga fogna (ha ugyan meghallhatná) legkevésbbé örülni. — Ám teremtsen Szabó Károly egy osztályt, melybe sorozza azon költemé­nyeket, melyekben „a költész lelkét áthatolt s valami nagy­szerű tárgy iránt hevülő, általános becsű szívérzemények magasztos lelkesüléssel, szélesb körű s látnoki erővel bíró elmélkedéssel, fejeztetnek ki" s nevezze azon osztályt lángolatnak, csak azt ne kívánja, hogy ezen lángola­tot mi aztán dithyrambnak s a legnagyobb odaköltőt dithy­rambirónak tartsuk. Különben még ez sem szabad, mert az aestheticus nem teremti a költeményfajokat, hanem a láng­elmék müveinek vizsgálgatása, hasonlitgatása által von el egyetemes értékű szabályokat. — S most, a hymnuszra kü­lönös észrevételünk nem leyén, áttérhetünk az értelmi lan­tos költészetnél a költői levélre.

Next

/
Thumbnails
Contents