Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-08-02 / 31. szám

alapelve. Ezért Senyved bénne a valódi keresztyén élet, ezért tapasztalunk hívei nagy többségénél a vallás igazságai iránt meggyőződésen alapuló önálló buzgóság helyett egy részről indifferentiát, s legfölebb a szokásos szertartások gyakorlásával beérő formalitást, s másrészről fanaticus elfogultságot. — A prot. egyház pedig nemcsak megtűri, de sőt saját kebeléből, saját tudományának iskoláiból önmaga fejtette ki az ellentéteket s azok küzdelmeit. És ime, századok története tesz róla bizonyságot, hogy a vallásos eszmék vitája nemhogy a valódi keresztyénség rovására és kárára lett volna, de sőt a protestantismus ép azon népeinél s egyházaiban találunk legtisztultahb vallásosságot, az életben is legjobban gyümölcsöző vallásos buzgóságot, hol a vallásos igazságok harcai irodalomban és életben a legkorlátlanabb szabadsággal és legéletelevenebb erélylyel vívattak. Kiváló örömmel üdvözöltük még a B. M. és F. L. között kifejlett irodalmi vitát főleg azért, mert benne nem csupán (mint nálunk szokottabb dolog) az egyházi élet gyakorlati külső érdekei vizsgáltattak, hanem valahára oly kérdéseket láttunk nem csupán kimondatni, s nyomtalanul elhangozni, hanem vitattatni, melyek egész vallásos életünk legbensőbb magvát, eszmei igazságát képezik. Közönségünknél rendesen több érdekeltséget bírtak költeni egyházi életünk csupán gyakorlati oldalát illető kérdések. Ha egy ily kérdés a sajtó utján kimondatott, megoldására különböző oldalokról egész cikksorozatok jöttek, mindenfelöl hozzá szóltak; mig ha valaki vallásunk egyetemesebb igazságait vizsgálta, szavai elhangzottak, s müvét legfölebb elolvasták és — félretették. — Nézetem szerint ez vallásos fejlődésünknek egyoldalú s azért helytelen iránya. A külföld prot. egyházaiban a vallásnak a gyakorlati élettől látszólag legelvontabb eszméi, legmélyebb elvei irodalmi kérdésekké tetetnek, minden oldalról a legkülönbözőbb felfogásokkal megvizsgáltatnak, s a közönség élénk érdekeltségének kíséretében pro et contra inegvitattatriak, és sokszor egy és ugyanazon egyház kebelében a vallásos eszmék egészen ellenkező irányokban fejtetnek ki, s rendszereztetnek. És a harcban kifejlett ellentétes irányokból, s azok küzdelmeiből a maradandó nyereség mindig a küzdelmet közérdekeltséggel kisérő, figyelemmel szemlélő közönségé, a gyülekezeté. A küzdő feleknek rendesen mindegyike elhull, egyike sem emelkedik absolut győzelemre, az ellentétes irányok lejárják, leélik magukat, helyükbe ujjak lépnek, de a harcban győzelmesen fejlik tovább minden oldaláról az egy igaz keresztyénség, a hivők vallás nézetei tisztulnak, emelkednek s a valódi diadal mindenkor a Krisztus láthatatlan egyházáé. — Ez oka, hogy még oly irányokban is, melyek látszólag magának a keresztyénségnek izentek hadat, voltaképen maga a keresztyénség harcolt, s épen általuk ünnepelte diadalát. De más oldalról ez oka, hogy ahol a vallásos igazságok legtisztultabben fogatnak föl, ott láthatjuk a keresztyénség eszméjének megfelelő gyakorlati életet is. Nincs a keresztyén vallásban oly eszme, mely csupán elméleti gondolat volna. Az egész keresztyén gyakorlati élet nem szabad, hogy más legyen, mint a keresztyénség örök igazságainak tényleges kijelentése, az emberi életben való megtestesitése E szempontból különösen jelentékeny a vita alatti kérdés. — Az egész keresztyénség azon gondolaton alapul, hogy Isten és ember Krisztusban az isten emberben egyesült, Krisztus emberi élete az Istennek, az isteni életnek önkijelentése volt. Ezért Krisztus egyénisége és élete, a keresztyén életnek nem csupán alapilója, de lényegesen tartalmát képezi, s épen ezért célját is. Ezért lényeges dolog, hogy a keresztyén ember mikép és minőül fogja Istennek az emberrel Krisztusban történt egyesülését, mert a mint fölfogja, akkép törekszik saját életében is ez istenneli egyesülést elérni. — B. M. és F. L. pedig épen az istenember élete egy mozzanatának két egymástól eltérő fölfogását képviselik. E fölsorollakban látom, a közöttük fönforgo ügynek irodalmunkban való jelentőségét, és köszönet érte Filó urnák, hogy a csak hirlapi cikkben megpendült eszmet nem hagyta nyomtalanul elhangzani, hanem föllépésével felkolté iránta gondolkozóink figyelmét, s igy theologiai tudományosságunkban már is rég nem tapasztalt élénkség fejlett ki. De más oldalról természetes volt a várakozás az iró egyénisége iránt is. F. urat közönségünk, hirlapi cikkeiben, majd röpiratában, s még inkább kik szószékén s gyűlés >ken hallották, oly talentumos, ügyes embernek ismerték meg, ki nem csak szép ismeretekkel bir, hanem ügyesen, meghatóan is tudja előadni gondolatait, s általában oly képességnek, ki iránt ily fontos kérdés nagyobbszerü miiben való tudományos tárgyalásánál is várakozással lehettek még oly ellenfél irányában is, ki nemcsak theologiai, de általában hazai tudományosságunkban egy negyed százados tevékenysége által maradandó elismerést vivott ki magának. Ezt ne vegye tőlem F. úr bóknak, ezt nem én állítom csak, hanem mindazoktól, kikkel e tárgyban beszéltem, e nézeteket hallottam, sőt elsőben is a „Tájékozás" Írójától hallottam legtöbb várakozást e tárgyban irandó müve iránt. Végre a prot. lapok ez évi 22-dik (máj. 31.) számában olvasom a fönt címzett mü megjelenésének maga a szerző általi jelentését. A mennyire vártuk a müvet, oly váratlanul, és kellemetlenül lepett meg annak ilyszerü jelentése. Először is vissza tetszett az, hogy egy református lelkész, komoly theologiai munka irója, nyilvánosan, sajtó utján önmaga nyilvánítja müvének oly jelentőségét, mely a többi hitfelekezetek és a világiak előtt is érdekkel birand, s ezért ő maga kéri fel a politikai lapokat is közlésére. Ez könnyen öntulbecsülésnek, szerénytelenségnek tűnhetnék föl, a minthogy sokak előtt ugy is tünt föl. Mi u. n. kálvinisták e tekintetben, sokszor tán tulszigoruak is vagyunk, de nem tehetünk róla már ez jellemünkké lett, s kik egyházunk szellemében valóban benn élünk, nem igen tudunk a jellemtől szabadulni. Az csakugyan szerényebb eljárás leendett, hogy ha már a politikai lapokban is akarta anonce-