Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1863-06-21 / 25. szám
egy a szabad vizsgálódásban nagyon is előre haladt felekezet hitének és meggyőződésének oly rámáját alkotta meg, úgy formulázta azt a legnehezebb időben, hogy a lényegből formákért semmit fel nem áldozott s ekképen létezhetésünk örök alapját vetette meg. Talán itt-ott Jakab cikkébe egy-egy erösebb szín vegyült: talán abban sincs igaza, hogy Szent Abrahámit nagyobbnak tartja Dávid Ferencnél, mert hisz jelességét e hasonlat nélkül is szépen kimutatva láthatja az olvasó s az egykorú Kozmának is lehet némi igazsága, midőn öt türelmetlennek és félénknek nevezi — oly két tulajdon, mely épen azon időkben érdemeiből mitsem von le:—- azonban ezen ne csudálkozzunk. Midőn a történetirónak mindent, mondhatni, összehordania kell, megelőző munkálatok hiányában, nem nehéz egy kis túlzásba esni s annyival könnyebben, mennyivel félre ismertebb, elhagyottabb tárgygyal van dolga. Könnyű etény kulcsát Jakab következő igaz szavaiban feltalálni: „Azon sors, hogy kevesektől ismerve, kevesekre s azokra is úgy szólván csak egy egész élet példájával hatva éljenek, övéiken kivül senkitől meg nem siratva, meg nem emlegetve haljanak el — egy osztály, egy felekezet jelesbjeinek sem jutott oly bő mértékben, mint az unitáriusoknak. Őket olykor életökben sem ismerték, olykor félreismerték; élőtökkel bevégződött jóttevésök s szellemi hatásuk, koporsójokkal emiékök is sírba záródott, nyomtatott müvek és életrajz, márvány és vászon kevésnek örökítette nevét. Ama kép is e könyv elején egy hü tanítványnak tollrajzáról készült, melynek legfőbb becsét kétség kivül a kegyelet varázsa kölcsönzi. Valóban ama kor az egyetlen-egy legtökéletesebb valóságot, a megoszolhatatlan istenséget tanitó vallás híveitől még ama keserű dicsőséget is megvonta, hogy a reformátió más bajnokainak martyrkoszoruira igényt tarthassanak. „Söt egyébként is mostoha volt hozzájok e század: papjaik, tanáraik nem egyszer gyanúsítva, lenézve, gyakran mások felett üldözve voltak, politikai hivatalokban legképzettebb egyéneik is évtizedeken át nem vehettek részt, vallási egyenjogosultságok megtagadtatott, iskoláik, egyházaik elzárva voltak, nyomdájok elvétetett, tudósaiknak irodalmi munkássága tan-, ének- és ímakönyvek, olykor önvédelmi müvek írásában határozódott, főuraik, pártfogóik számát politikai és anyagi előnyök megapasztották, szóval: lételök alapja, ekklézsiáik és iskoláik, főbiztosítékuk az összetartás és erkölcsi erő, valamint zsinati és főtanácsi autonom intézményeik voltak; innen nyerte nem a gyarapodás — erről nem volt szó — de a fenmaradás szellemi eszközeit egyházok. „Ime a haza közsorsánál is mennyivel volt szomoritóbb az unitáriusok állása a XVIII. század kezdetén, söt egészen annak utolsó tizedéig Erdélyben, — azon szabad országban, melynek alkotmánya alatt másfél századig részesült vala a lelkiismeret szabadsága, a politikai és vallási egyenjogúság jótéteményeiben, söt a mely egykor menhelyet nyújtott a hit dolgaiban való szabad vizsgálódás külföldi: olasz, lengyel és német bajnokainak, üldözöttéinek is!" De térjünk át a Il-ik kötetre. A tárca apróbb s az unitáriusok közéletére vonatkozó, érdekes és sok érdekest tartalmazó cikkek mellett kétségtelenül legjelesb és legfontosabb a János Zsigmond életrajza Jakab Elektől, mely egymaga 133 sürti lapot foglalván el, egy kis kötetnyi könyv nagyságával bir. Kétségkívül érdekes monographia, mely irodalmunknak nem is a legjártabb ösvényén lépdel. Tulajdonkép bizonyos tekintetben apologetica és polémia együtt anélkül, hogy azért megszűnnék a kellékekkel birni, melyeket egy életrajz igényel. Jakab Elek azt hiszi, hogy a magyar történet sok tekintetben igazságtalan János Zsigmond irányában. Főként Forgácsot e más különben éles belátással biró évkönyvirót vádolja, kinek hatása majd minden történetíró munkáján meglátszik. S igaza van — Forgács oly elfogult, oly türelmetlen, oly igazságtalan minden iránt, mi nem német párti vagy nem igazhivő, mint akár Eszterházy, akár Pázmán azok irányában, kik Bethlenben többet szerettek látni ravasz államférfiunál. Jakab hát nem tudá s hihetőleg nem is akará csak objective kezelni tárgyát. Cáfol és védelmez minden lépten nyomon s hogy emellett is az események tolla alatt szépen kidomborodnak, hogy az események egyöntetűsége nem igen van megzavarva, az mutatja, hogy nemcsak előszeretettel, hanem művészettel kezelte tollát. Úgy látszik az egész esemény egy hatásra tör : kimutatni, hogy János Zsigmond az események élén állt, midőn betetőzte a vallásszabadságot. Hogy e felfogásban van része az elfogultságnak, ez az én véleményem s talán ki is fogom mutatni, — mert, mint én hiszem, János Zsigmond nem vezette csak folyni engedte az eseményeket, nem dacolt az idők szellemével, hanem megértette azt . ... s bizony nem kis érdem ez is azon időkben! — de hogy a Jakab Elek idealizált János Zsigmondja hűvebb az eredetihez, mint az, melyet Forgács az epe és gyűlölet ecsetével festett, az kétségtelen. Ime álljon itt mutatványul bevezetéséből egy pár hely: „Nemzeti fejedelmeink közt egy sincs, kinek ellenében a történetírás ítélete oly elfogult lenne, mint ez úgy szólva fél-árván született, bujdosásban felnőtt, alattvalóinak és ellenségeinek egymást felváltó cselszövényei közt a legválságosb időben uralkodott fejedelem ellenében. Folyvást felelőssé teszik atyja nagyravágyásaért, minek nem volt oka; vádolják anyja helyett, a ki népe kívánságára az egyházi javakat államiakká nyilvánította, a mi öt szintén nem terhelheti; hibáztatják a század és eszmék oly mozgalmaiért, melyeket az idő hozott elő s legyőzni X. Leo bullái oly kevéssé tudlak minf V. Károly és II. Filep hadsergei. Azt mondják róla, hogy gyenge volt, megrettent a vész előtt. Ez emberi dolog. Megtörtént-e ? ez a mi dönt. A gyenge természet még nem gyenge jellem. 1562-ben, midőn a német pártiak a székelységet ellene felizgatták, elakarta hagyni az országot; de midőn 1565-ben Miksa császár vele szőtt alkudozásaiért Szolimánnak elárulván, ex fenyegette s egész országa félelemben volt: ö bátor lélekkel ment Zimony alá, hogy magát igazolja, mig Bocskai, kit senki sem fog kislelküséggel vádolni, 1605-ben hasonló helyzetében végrendeletet tett,