Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-05-31 / 22. szám

/ / 7 ///t ^-(A-1 ­Az eszmét, hogy a krisztusi szellem bensö­képi elsajátítása egyetlen út a szellemi örök élet elérésére, alig- lehetett érthetőbben és kézzelfog­hatóbban kifejezni, mint midőn Jézus ^azí; teste evésének és vére ivásának képe alatt adta elö, mert föl Jöhetett tenni, hogy azt már csak nem fogják szószerinti értelemben venni, képes ér­telme szerint pedig szinte lehetetlen rá nem jőni 'arra, hogy Jézus a hívőktől a szellemével való benső feldolgozás általi egygyélételt igényli. — Ámde nincs nagyobb vak, mint a ki látva nem lát és nincs konokabb hitetlen, mint a ki vak hi­tében magát igazhivőnek tartja; készebb a leg­nagyobb absurdumot föltenni, semhogy külső csodahitével felhagyjon, s azért tanitványai kö­zül sokan, a helyett, hogy a találó képes beszéd igaz értelmét keresték volna, inkább uj csodaté­telen jártatták eszüket és beszédét arra magya­rázták, hogy mint csodatevő magát általuk ele­venen fel akarja falatni s azért ^axl-rjpoq, loyoq,, kemény beszédnek1 *' mondták, a mit hallottak. Jézus tehát, hogy minden további félremagyará­zásnak véget vessen, kimondja egyenesen és vi­lágosan (63. v.) „A szellem (jrvey/za) az, a mely megelevenít, a test nem hasz­nál semmit; a beszédek, melyeket én szólok hektek, szellem és élet." Ezzel minden kétséget kizárólag ki lett mondva az ítélet azon hit felett, mely Jézus külső, érzéki megjelenésére fekteti a súlyt, annélkül, hogy annak szellemi jelentőségét keresné, azt a durva hitetlenség csak más neme­képen tüntetvén fel. Ha Jézus e nyilatkozatait jól megtekintjük, semmi sem látszik határozottabbnak, semmi sem világosabbnak mint az, hogy Krisztus a szellemi megujulásra fektette a fő súlyt, és mégis — oly nehezen tud az igazi szellemiség az emberek közt meghonosulni és oly nagyon hajlandó a külső concret élethez szokott ember mindenütt érzékel­hető tényeket föltenni, hogy századok múlva, magokat bona fide Krisztus követőinek mondó emberek ismét amaz álhivők nézetére térvén, kik Jézus előadásában meg nem emészthető oxlypoq Xoyog-t láttak, az Ur teste és vére evését az Úr­vacsorában betű szerint vették, és azt az átlénye­giilés (transsubstantiatio) tanában a hit egyik főcikkévé tenni nem átallották. Valóban nagy ideje, hogy a hitfejédelem nyilatkozatait egyszer valahára megértvén, ko­molyan szívünkre vegyük világos szavait, hogy '6 „szellem és élet," és hogy csak is mint ilyen hi- / tünk szent tárgya, üdvösségünk ő. Hagyjunk fel tehát a spiritualismus gúnytárgyává való tevé­sével, midőn itt ott egynémelyek az ujkoru pha­risáismussal szemben az Üdvézitő tanát maga tisztaságában hirdetni bátorkodnak.*) Azonban bármily felséges is a hit most adott fejtegetése János evangelioma szerint, mégis mint bizonyos alkalommal ejtett beszéd, az alkalom­szerűség jellegét magán hordja s a tárgy minden egyes momentumát ki nem meríti. Teszi ezt Pál apostol, amaz első Istenember, ki a Krisztus ál­tal támasztott uj hitéletet rendszeresíteni és gon­dolatszerüvé tenni volt hivatva. Hittanának rövid vázlata a következő : Az ember áll oap% és voug, testiség és elmé­ből. A <jap%, melynek mozgató elve a^^, lélek, a külsőre, hiúra, mulandóra lévén irányozva, a jóra törekvő yoys-sal mindég ellenkezik, ezt a jó végrehajtásában folyvást gátolja (Róm. 7, 22, 23). Az ember ily formán mind örökre bűn alá marafclna rekesztve, ha Isten ingyen való ke­gyelme onnan ki nem ragadja. E kegyelem nyo­mán részeseivé leszünk amaz Udvezitő hitnek, mely abban áll, hogy hiszünk abban, „a ki feltá­masztotta a mi Urunk Jézust a halálból, ki a mi bűneink miatt (dia r« nopa7tT(úpara) halálra ada­tott és feltámadott a mi igazulásunkért"' (Rom. 4, 24, 25). Jézus e megváltói ereje nem látható, de a kit Isten kegyelme megválasztott, érezvén annak hatását bensejében, meg van győződve róla, hiszi és e láthatatlanba vetett hit betudatik neki igazságul ^Xoyiadr) ecs dcxacoaúvyv). Magától értetik, hogy itt nem azon, magok semmit nem tevő, de mindenben gáncsoskodó'egyénekre célozunk, kik a tpdományt nem ismerve, nem is sejtve, hogy mi körül forog a kérdés, ellenünk mint Isten- és Krisz­tustagadók ellen gyűléseken debachálni nem pirulnak. Az ilyenek, mint polgártársaik becsületében gázolok, mindenesetre komoly megrovásra érdemesek, de ve­lük szövilába ereszkedni a tudomány méltóságán alóli dolog volna. A tudomány mindössze is annyit tehet,hogy az utókor bámulatára följegyzi, hogy 1863 a magyar prot. egyház kebelében oly sötét oduju baglyok is ta­lálkoztak, kik keresztyénségükkel egyezőnek tartot­ták halálhuhogással riasztani, midőn mások az üdve­zítöt követve szellemet és életet hirdettek. 43*

Next

/
Thumbnails
Contents