Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-05-17 / 20. szám

nek minden perce, hasonló volt amaz utolsó percekhez, melyekben a föltétlen jóért életét odaadá ; de a hit benne az ígért és rég várt megváltót látván, benső szükségképen követeli és apodiktice tételezi bűn nélkülinek épen ugy a mint tételezte a fentebb fejtegetett eszméket mint kétségtelen valóságokat. Más képét nyeri a Krisztusnak az, ki annak életét és halálát puszta régiségtani szemmel nézi, más a Krisztus a hitnek. Amaz (mint például Gibbon) a 18 századdal ezelőtt működött názáreti Jézus földi működését és az emberiségre gyakorlott hatását a kor viszonyaiból törekszik felfoghatóvá tenni s e szerint méltatni, emez a Krisztusban oly mennyei képet szemlél, melyben minden látható vonás, nem külső értéke szerint, hanem mint láthatatlan eszmék kinyomata méltatandó. A régiségtani kutatás merőben az okmáinyok mivoltától, az adatok teljességétől függvén, sokra nézve kételyeket támaszthat, mig a hit az eszmékre fektetvén a súlyt, tökéletesen beéri a Krisztus élete fővonásaival, históriai személyiségének bizony osságával, különben is a részletek a hit szükség képi tárgyait közelebbről nem érdekelvén. Magától értetik, hogy a józan tudománynak /eszébe sem jut, hogy ezen úgynevezett históriai {hitet az ész törvényeiből a priori alkossa össze, de igenis elutasithatlan feladata az alapföltételek kimutatása által azt igazolni, s az okmányoknak a kritika által netalán kiderülendő hiányossága esetére is az emberiségnek a megváltóban való hitet biztositani. Mennyire szükséges ez és mikép állanak amaz okmányok tekintetében a dolgok a tudomány terén, ezt egy következő cikksorozatban szándékom körülményesen kifejteni; addig szabadjon erre vonatkozólag egy német dogmatikus szavaival élnem, ki mig egyfelől e kérdésekben kétségbevonhatlanul tekintély, dogmatikai tekintetben azok közé számíttatik, kik a vallást a tutománynyal kibékéltetni törekednek s azért a theologusok közt a közvetítő szerepét viseli. „A históriai hit az — igy nyilatkozik, — mely a kegyes kedélynek megadja a teljes megnyugvást. Hogy mindaz, mit az evangelium Istenről s az embernek Istenhez való viszonyáról tanit, magában véve igaz, az egy magára nem elégséges az üdvhez; de hogy egy ember élt, ki mind azt nemcsak tanította, hanem élete által kinyilatkoztatta, végrehajtotta, létesitette, hogy ő benne az isteni és emberinek egysége valoságos tény volt, hogy az engesztelést valósította, és Istenországot szerzett, ez adja meg a hitnek a befejezettséget. A valósitásnak ezen reális mozzanata az, mi által a keresztyénség magát nemcsak minden korábbi vallások és a későbbi izlam ellenében győztesen érvényesítheti, hanem minden idealismus és rationalismus irányában is. A históriai hit ezen reális tevőrésze úgy látszik már, mintha egészen azon történelmi ismeret körébe tartoznék, mely az apostolokra nézve közvetlen nézlet és tapasztalat volt, nekünk pedig azok tanúsága által bizonyittatik be; s a mennyiben az evangyeliomokban van letéve, úgy látszhatik, mintha nekünk históriai hitünket azokból kellene meritenünk, úgy a mint a jogtudósok pl. a római jogot a történelmi könyvekből meritik. Ez igen elterjedt s avval rokon nézet, hogy mi az új szövetség könyveiben a hitigazságok kútforrását bírjuk, s hogy az azokban található tanításokat, úgy a hogy előfordulnak, magunkévá és meggyőződésünkké kell tennünk. Mig a volt még az uralkodó nézet, hogy az evangyéliomi történet egészen úgy, a mint előttünk fekszik, teljes históriai igazsággal bir, e nézet mellett legalább meglehetett nyugodni; s ha eminnen amonnan keletkeztek is zavargó kételyek, az apologetika és harmonistikának úgy a hogy csak sikerült kiegyenlíteni az észrevett egyezhetetlenségeket, ellenmondásokat és más nehézségeket vagy legalább eltakarta azokat. De az ujabb kritika e hitet megingatta ; hivő mérsékelt vizsgálók is kéntelenek elismerni, hogy az evangyéliomi történet tudósitásai részben másodkézből valók, nem egészen zavartalan hagyományt tartalmaznak, s hogy a történelmi itészetnek feladata, mely ezen anyagot rostálgatni, és tiszta történelemre visszavinni törekszik, nagyon bonyolodott és sok nehézséggel jár. Ha tehát históriai hitünk alapja az evangyéliomi történe-' j lem volna, az alapjában megingatva és kétessé' téve lenne. Mert megeugedve a lehetőséget, hogy ama becsületes vizsgálók tévelygésben lennének, annyi mégis bizonyos, hogy mind theologusok mind laicusok között számos követőik vannak és