Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-05-17 / 20. szám

igy a históriai hitnek legalább közössége és egysége minden esetre lehetetlenné volna téve. Jaj nekünk, ha igy volna, hála Istennek, hogy nem igy van! i Tévedés azt hinni, hogy históriai hitünk az (Írott evangyéliomok és azoknak föltétlen históriai hitelességen alapszik. E tévedés ellen rég hozták fel, hogy az evangyéliomok keletkezése és' elterjedése előtt is létezett históriai krisztusi hit. Tévedés az is, ha azt hiszik, hogy az akkori keresztyének mind azt, a miről az Írásbeli evangyéliomok tudósitnak, az apostolok és evangélisták szájából vették volna. Ezek midőn az evangyéliomot hirdették és téritettek, épen nem adták elé az egész evangyéliomi történetet mind azon részleteivel és körülményeivel, melyeket az írásbeli evangyéliomok tartalmaznak, hanem csupán az üdv főtényeit, hogy megjelent a messiás, hogy tanított, csodákat mivelt, szenvedett, meghalt és feltámadt és fölment az atyához, mihez kapcsolták az íidvezülés tanát, a bűnbocsánat igéretét és a megtérésre, bűnbánásra és hitre való intést. — Az evangyéliomi történelem teljes összeállítása később ébredt históriai ösztön gyümölcse és különös irodalmi munkásság eredménye, a mint hogy Lukács saját tanúsága szerint első, ki e történelemnek gyűjtői és vizsgálói szorgalmát szenteli. Még akkor is, mikor az evangyéliomok máimegvoltak, a legkevesebb keresztyén olvashatta azokat, részint mert írástudatlanok voltak, részint másolatok híja miatt; az egyházi felolvasások pedig nehezen szerezték meg nekik az evangyéliomi történelem összefüggő pontos ismeretét. E szerint ha ily ismeret a helyes históriai hitnek okvetlen kelléke volna, akkor az első keresztyének hozzánk képest hátrányban, és hitük rosz alapon nyugvó lett volna. Pedig épen megfordítva áll: az első keresztyének hite élőhit volt, a miénk pedig betűhit. A históriai Krisztusi hit tárgya nem a teljes evangyéliomi történelem vagy a mit mai napság Jézus életének neveznek, hanem szorítkozik az üdvintézmény ama tényeire, melyek által az isteni kegyelem érvényesítve, a megváltás létesítve, az Isten országa szerezve, szóval mind az lett, mit a hajdankor kegyes- lelkei áhítoztak, és még most is minden üdvkereső szív állit; mind az teljesedésbe ment és a legfelsőbb igazság valósítva lőn. E teljesedés és valósulás azonban épenséggel nem függ ez vagy amaz körülménytől a Jézus életében, pl. nem függ attól, hogy hány évig tanított és hogy csupán Galilaában lépett-e föl vagy szinte Judaában is, még kevésbé függ Jézus életének iskolaszerű okfejtőleg egybekapcsolt felfogásától, hanem attól, hogy valósággal élt, hogy Isten országa szerzését élete feladatául tette s ezért áldozati halált szenvedett; szóval függ azon tényektől, melyek mind elejétől fogva az üdvtan fősummáját képezék. E tények pedig, melyekről nekünk máshonnan is, az apostoli levelekből és az egyházi hagyományból van tudomásunk, szilárdul állnak, bár merre dűljenek is az itészet eredményei az evangyéliomokra nézve. Mert e tények bizonyossága nem is alapszik egyedül és főképen az evangyélimok hitelességén, ép oly kevéssé a mint az első' keresztyének hite az apostolok emberi históriai tanúságán alapult. Hisz az ő hitük nem volt emberekbe, hanem Isten és Krisztusba vetett hit. Igaz, hogy az apostolok tanúsága költötte fel és idézte elő a keresztyének hitét, de az nem volt puszta históriai tanúság történt dolgokról, a minőt holmi históriai eseményeknek, pl. csatának szemtanúi szoktak tenni, melyet később a történetkutatók megvizsgálnak. Az apostolok mindenek előtt és főkép az ő hitükről tettek tanúbizonyságot, arról, hogy ők magok hisznek a megjelent megváltó és az általa szerzett üdvben mint a hitközösség bevezető- és szerző eszközében, melybe az áttérteket magokhoz vonták. Ezzel nem akartak velők puszta ismeretet, legkevésbé históriai ismeretet közölni, hanem inkább bennök létre segíteni jőni azt, a mi Krisztus által az emberiség számára létesitve és ő magokban eszközölve volt, az Istennel való kibékülést, az Istenben való új életet." Ezek után, azt hiszem, itt a helye megmondanunk, mit kell az úgynevezett auctoritási hitről tartanunk, ha az többet akar jelenteni, az Istenire irányzott szellemünk követelményénél, mely azon felől auctoritások tanúsága által is meg van erősítve. Isten midőn szellemünkben magát kijelenti, ő maga szerzője (auctora) a lelkünkben alakuló meggyőződésnek az ő léte és 39*