Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-05-10 / 19. szám

lelkünkben régesrég idő óta szunyadott volna és melyet egy szó egy célzás felkölt, liogy egész jövőnknek uj irányt adjon, liogy bemehessünk a a szük kapun, mely visz az életre. Hány ember van, kit a kegyelem rendes eszközei, az ige és a szentség hidegen hagytak, meg nem indíthattak, s íme egyszer, a hol senki nem várta volna, ott villant lelkébe a mennyei fény és feltalálta üdvét oly uton, mely a vallás körétől egészen félreesett. — Azonban akármi uton jusson is el az ember a szellemi élete felett határozó válponthoz: a felülről jövő szikra csak akkor és ott fog lángra lobbanhatni, hol fogékony kebel a gyuladó tűznek táplálékot nyújt. Ha egyszer idáig jutottunk, ha meg kellett ragadnunk a fentebb megjelölt igazságokat, nem mivel külső okok vezettek rá, hanem benső kényszerítő okból, szellemünk szükségképi követeléséből, itt megállapodnunk nem lehet. A mese beszéli, hogy egyszer egy fiatal oroszlánnak kedve kerekedvén világot látni, azt tudakolta anyjától,hogy nincs-e mitől félnie a nagy világban. Mitől kellene neked tartanod, válaszolá Ön elégülten az anya, mikor te vagv az állatok királya és nincs erősebb teremtés te nálad. A fiatal oroszlán erre útnak indult. Egyszer csak egy városhoz ér, hol a kapun a volt lefestve, hogy tépi szét Sámson az oroszlánt. A fiatal oroszlán elrémülve a látványon, visszasiet anyjához és elbeszéli neki a látottakat. Bohó! mondja az anyja, hiszen, ha ez valami közönséges dolog volna, nem festették volna oda az emberek csodának. Egészen igy vagyunk a fentebbi cikkemben felhozott példával a szegény emberről, ki a talált pénzt tulajdonosának visszaadja. Az, hogy az ilyen becsületes cselekedetet megcsodáljuk és feljegyzésre méltónak tartjuk, mutatja, hogy nem közönséges, hogy az ilyen eset a kivételek közé tartozik. Hogy esik pedig ez ? Ha a szellemiség s evvel a jónak akarása az ember fogalmához tartozik, akkor az ellenkezőnek kellene kivételesnek lennie? íme itt állunk a3 élet egyik legmegfejthetlenebb rejtélye előtt. Az ember arra volna lényege szerint hivatva, hogy mindig a jót akarja, cselekvésében azt létesítse. Az erkölcsi világrendben csakugyan kizárólag az uralkodik, az szabja a törvényt; nem ugy az egyes ember életében, itt tapasztalat szerint nem a jó, hanem az erkölcsi világrenddel ellentétes önzés a törvénytevő. Avvagy mondhatja-e valaki magáról, hogy minden tetteit föltétlenül mindig a jó eszméje vezérli ? Nemde rendesen törekvéseink reánk nézve kedvező sikere az, a minek örülünk, a cselekvésünkből eredhető élvezet az, a mit keresünk? Valóban csak ritka percek azok, hol lelkünk önzetlenül hevül a jó és nemes iránt és egyáltalában mondható, hogy nem a föltétlen jó az, mire minden fáradozásunk irányzódik, hanem az, a mi mindenekfelett kedves önünknek kellemes, hasznos. E szerint egyéni életünkben a lélek i ralkodik és nem a szellem, holott emberi rendeltetésünk és az erkölcsi világrend szerint a szellemet illetné a kormányzat. Az egyesnek az emberi rendeltetés s az er-" kölcsi világrenddel ezen ellenkezése képezi a bűnt s ennek általános volta az emberiség általános bűnösségét. Az emberiség tényleges állapota e szerint ellentétben van azzal, a milyennek az embernek kellene lennie, azaz, az ember eszméjével. Tudjuk, hogy az embernek nem kellene olyannak lennie, a milyen tényleo- s ez mutatja, hogy bár? tapasztalatilag a bűn általánossága nem tagadható tény, mégis nem a bűn az, mely az ember lényegét teszi, hanem a jó, melyet minden tényleges bűnösségünk mellett az erkölcsi világrendben tételezni és követelni meg nem szününk. — Ha tehát minden lény boldogságát,, üdvét az képezi, hogy állapota lényegének le' gyen megfelelő, a bűnnek, mint lényegünk ellentétének okvetlen üdvtelenséget kell eredményeznie, melyből semmiféle okoskodás többé ki nem ragadhat; mert már most nem gondolati, hanem > istoriai ténynyel van dolgunk, nem gondclatbeli ellenmondás kiegyenlítése forog kérdésben, hanem tényleges állapot megszüntetése. Históriai tény ellenébe, más, i*mazt megszüntető históriai tényt várunk, várjuk a megváltást (aTrokúrpcoacg.) Nézzünk mégegyszer végig eddigi vizsgálódásunkon. A lelkünkbe világló isteninek fényénél felismertük egyfelül az absolut jót, mint saját életünk és mint az emberiség szellemi törvényét, felismertük valláserkölcsi rendeltetésünket, életfeladatunkat. De felismertük másfelől azt is, hogy az önre irányzott akaratunknál fogva magas ren-37*