Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-05-10 / 19. szám

csupán ismerőtehetségünket vagy akaratunkat, hapem egész lényegünket ragadja meg az isteni, mely azontúl gondolkodásunk központja, szeretetünk tárgya, cselekvésünk irányadója lesz. Megragadva pedig csak olyasmi által lehetek, mi rajtam erőt vesz, reám legyőző hatást gyakorol; e legyőző hatás szüli aztán én bennem a /

meggyőzetést vagy jobban meggyőződést, mely mint ilyen erősebb, hatályosabb mindennemű tudomásnál, mert Isten miveli bennem közvetlen és mert nem lelkem egyik vagy másik tehetsége, hanem egész lényegem van általa meghatva, megragadva. — Erőt vévén egész | lényünkön a véghetetlen, a véges világ minden r dicsőségével elveszti előttünk jelentősségét, sőt magunk véges létét is semmibe vesszük azon | öröklő javak reményében, melyeknek valódiságában többé nem kétkedünk. Innen van aztán az, hogy semmiféle tudomány a világon azt a rendkívüli hatást az emberek elhatározásira soha nem r gyakorolhatta, melyet a hit rendesen mutat. „Es mit mondjunk még? — igy szól a Héberekhez irt levél irója a fentebb idézett rész végén — kifogynék az időből, ha szólnék még Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról; kik hit által országokat meggyőztek, igazságot cselekedtek, Ígéreteket nyertek, oroszlányoknak szájukat bedugták. A tűznek erejét megoltották, a fegyvernek élitől megmenekedtek, megerősödtek az erőtlenségből, erősekké lettek a viadalban, az idegenek táborait elfutamtatták. Asszonyok a feltámadás által viszszanyerték halottjaikat, mások kinfára feszíttetvén, nem gondoltak a szabadulással, hogy dicsőbb feltámadásban részesüljenek. Némelyek viszontag csúfolásokat és ostorozásokat szenvedtek, annak felette kötözéseket és tömlöcöt. Megköveztettek, ketté vágattak, kisértettek, kardra hányatva megölettek, juh- és kecskebőrökbe öltözve bujdostak, elhagyatva, szűkölködve, sanyarogva; kikre nem volt méltó a világ: pusztában bujdostak, hegyeken, barlangokban és földnek üregeiben. Es mindezek, noha jó bizonyságot nyertek a hit által, az Ígéretben még sem részesültek/4

Mióta ezeket megírták, számnélküliek a példák, melyek a mondottak megerősítésére szolgálhatnak. Soha nem volt idő oly mostoha, az emberiség állapota oly mélyen sülyedve, 'hogy nem találkoztak volna hitükért mindenüket feláldozni kész lelkek. De épen az7 hogy a legfényesebb példák is a hitet általánossá tenni nem birták, mutatja legvilágosabban, hogy nem emberek műve az, nem embertől jő. Hiába, ki soha a föltétlen jó hatalmát keblében nem tapasztalta, ki soha állati természetén túl nem emelkedett, annak váltig beszélhetsz a szellemi világról, keblünk arra irányzott követelményeiről ; a szellem szerinte non-ens és következésképen az abba vetett hit hiú ábrándnál nem egyéb. A hit ezek szerint bennünk van ugyan, de nem mi szerezzük, hanem Isten, kitől van mindenünk, mind az, hogy akarjuk, mind az, hogy véghez vihetjük a jót. Azonban a milyen bizonyos, hogy a hit az Isten műve, úgy más részről kétségtelen, hogy nélkülünk, személyes akaratunk hozzájárulása nélkül nem is képzelhető. Minden lények közt az ember az, kinek hite, vallása van. Igen természetesen, mert, a mint elébbi cikkünkben láttuk, csak az ember az,' ki a jót föltétlenül akarhatja, erkölcsi cselekvésre képes, s csak is annyiban bir bizonyossággal mind saját szelleme, mind az isteni szellem felől, mely a hitnek valamint tárgya úgy kútfeje is, a mennyiben magát a jót föltétlenül akarni biró erkölcsi lénynek tudja; ámde erkölcsiség személyes önhatározó szabadakaratu munkásság nélkül nem lehető, tehát a hitben is a szabadakaratu munkásságnak hiányzania nem lehet. Csakugyan, a hit mindig két tényezőnek eredménye: az egyik az isteni, mely lelkünkre gyakorlott hatása által a hitet előidézi, a másik emberi, a mennyiben az ember szabad önelhatározással lelkét Isten ráhatásának megnyitja; a hit szerzése és előidézése Isten műve; de hogy az Isten bennünk valósággá, a hit életünk irányadójává váljék, szükséges, hogy akaratunk, egész benső lényünk azt bizalommal befogadja, s hű ragaszkodással az érzéki világon túl levő eszmevilághoz életünket ahoz képest idomítsuk. Számosak és titokteljesek az utak, melyeken az ember a hithez eljut. Sokszor bensőnknek egyetlen pontja világittatik meg és észre sem vesszük, midőn az abból kisugárzó világosság egyszer csak egész lényünket árasztotta el. Ugy vagyunk sokszor némely igazsággal, mintha az