Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-03-29 / 13. szám

engedtem az én Uramnak Istenemnek beszédének." — V. Mós. 26; 13, 14. Midőn egyházmegyénk ekként gondoskodott övéinek anyagi, ugyanakkor nem feledkezelt meg szellemi életének jövőjéről sem. Tudom, hogy nem szükség fejtegetni s elsorolni azon szinte legyőzhetetlen akadályokat, melyekkel egy vidéki s magát képezni óhajtó lelkésznek küzdenie kell, mig csak néhány értékesebb, s épen ezért maga által meg nem szerezhető műnek, bár csak átolvasás, nem pedig hosszabb időt igénylő tanulmányozás végett, birtokába juthat. Boldog a vidék, melynek kölesön-könyvtára van : de boldogabb azon egyházmegye, mely egy habár kisded könyvtárral, mint sajátjával rendelkezhetik; általános tapasztalat levén, hogy a kölcsön-könyvtárak nem annyira komoly tudományu s lelkészeknek szükséges munkák gyűjteményei, mint inkáb szépirodalmi müvek halmazai. — És egyházmegyénk esperese n. t. Kiss Áron úr, megérté e tekintetben is korunk kivánalmát, elnöki székének elfoglalása után csakhamar elhinlé a magot, melynek gyümölcséül , közgyűlésünknek már 100 köteten felül levő, még ugyan kisded, de azért igen értékes könyvtárt mutathatott fel, melyet ez e. m. lelkészei s tanítói, világi t. elnöke s ülnökei önkénytes kegyadományiból, egy rövidke év alatt szerzett meg. Ha csak egy — bár ,,a hozzá hasonlók közt első" — lelkésznek egy év alatti szíves fáradozása s valódi akarata is, ily fényes eredményt volt képes létre hozni; minő leendene azon süker, mely az összes egyházmegyei erre elhívottak hason szíves fáradozását s valódi akaratát fogná koszorúzni ? . . . s t, segéd-lelkész. KÜLFÖLD. Nt. szerkesztő úr ! A „Prot. Egyh. és Isk. Lap" 4-dik számában, a moldva — oláh orsz ági missiói rovatban meglepetve s kiváló örömérzéssel olvastam a farkasdi ref. egyház azon kijelentését, hogy adományainak egy részét k ü 1 önösen a pitesti magyar ref. egyház szükségeinek fedezésére kívánja fordíttatni, mily kedves ez, az evangyéliomi tudomány által ébresztett hitbuzgóság gyümölcse nekünk pitestieknek, csak az érezheti, a ki tudja, hogy nekünk távol édes magyar hazánktól, idegen nép és szokások közt, más haza törvényei alatt küzdve és fáradva kell fenntartani s gyarapítani újonnan alakult kisded egyházunkat. Mert bár a román nép egyházunk iránt a legbensőbb rokonszenvvel viseltetik, — mit kimutatott azzal, hogy templomunk felszentelésekor, hatóságilag s számos főbb rangú egyházi és világi személyek jelenlétével képviseltette magát, mégis a törvény szigorát teljes mértékben érezteti velünk. Igy iskolánk, mint ezt t. Czelder Márton hittérítő atyánkfia missioi leveleiben is közlötte, még a mult év nyarán a polizei által bezáratott, nem felelhetvén meg az akkori tanító a törvényszabta kötelezettségnek; mert oláhul nem tudott. Romaniában ugyanis országos törvény parancsolja, hogy az oláhnyelv, bármely vallású s nemzetiségű iskolában, egy a ministeriumtól oklevelet nyert tanító által tanittassék. En nem ismerve e törvényt, nem tudva a viszonyokat, s Magyarországból joye azt hittem, hogy a kormány itt is a németnyelvet parancsolja taníttatni, mint Magyarhonban (történt); miután rendes lelkészi állomásomat elfoglaltam, nemcsak a szószékről hirdettem ki, hogy az iskola vezetését uj év után inegkezdendem ,• hanem házról házra jártam; részint, hogy uj híveimmel megismerkedjem, buzdítván őket az egyházias életre s a díszesen felépített templom szorgalmas látogatására; részint, hogy serkentsem a szülőket, gyermekeiknek iskolába járatására. likkor figyelmeztettem, hogy az iskolát felsőbb engedély nélkül ki nem nyithatom. Tehát a templom készen s iskola nincs, pedig szerintem a templom iskola nélkül olyan, mint a vár őrizet nélkül. Protestáns egyházunk védbáslyái az iskolák, itt képeztetnek az egyháznak jövendő őrei, vitéz bajnokai, tántorithatlan hívei, kik jó és balsorsban készek táplálni és védeni az édesanyát, az egyházat, melynek kebelén nőttek fel. E nézetből indulva, Kovács Zsigmond úrral , egyházunk fáradhatlan gondnokával az iskola kinyitása végett a directoriumhoz s innét a város presidenséhez fordultunk, hol azon választ nyertük, hogy az engedélyért a cult. ministeriumhoz folyamodjunk; mert ők ezt a magok fejétől meg nem engedhetik. Folyamodtunk, egyúttal fellerjesztök azon oláh tanitó nevét is, ki iskolánkban az oláh nyelvet tanitandja, egy arany havi fizetés mellett. Miből fizetjük ki e csekély összeget is, a jó ég tudja; mert a 18 családból álló, nagy részben anyagi szükséggel küzdő egyházunk tagjai alig képesek a lelkészi dijat előállítani. Az egyháznak pedig a perselyen, iskolán, a hívek önkéntes ajánlatán kívül nincs egyéb biztos jövedelme mint az ekklézsia szőleje, mely évenként 10 aranyat hoz (azaz tizet.) Ily bizonytalan alapra levén fektetve egyházunk jövendője, tiszt. Czelder Márton hittérítő atyánkfia, mielőtt bucsut vett volna Pitesttöl, szükségesnek látta a lelkészi dijat a missio pénztárából évenként 20 arany segélyezéssel biztosítani, mind addig, mig az egyház azon helyezetbe jő, hogy e segélyt nélkülözheti. A testvér magyar- és erdélyhoni hitrokonaink, midőn kegyes ado/nányaikkal e magyar Siónl, szent vallásunk s nemzetiségünk ez őrhelyét léire jöni segéllelték, azon szándékkal tevék, hogy itt ne csak a templom, de a rendes lelkész exislentiája is örök időkre biztosíttassák, hogy a lelkész vigye tovább az ügyet, folytassa a megkezdett munkát, gyarapítsa az egyházat, építse fel a külső templom mellé a belső templomot is; szóval, hogy biztosítsa az egyház jövendőjét. E mellett terjessze ki működését a vidékre is, hol számosan élnek hitfeleink szétszórva minden lelki vigasz nélkül. E cél elérésére még tetemes segély szükségeltelvén, nem lehet, hogy hálánkat ne fejezzük ki a farkasdi ref. egyház buzgó híveinek s annak ügyünk