Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-03-29 / 13. szám

got, nem is szeretnők ,,egy reggeli és egy esteli együttdolgozás után" rögtön ráütni a stempelt; mert nálunk az az aristoeratico-liierocraticus egy­házi főtanács, meg az a hierocratico-aristocrati­cus zsinat eddig elő minden nevezetesebb intéz­kedéseit ki szokta volt küldeni véleményezés vé­gett az egyházmegyékhez, szerette, meghallgatni az illetőket, lehetségig megfontolni a teendőket, szóval bármiféle —cratanak keresztélje Cs. úr, de autocrata soha sem volt. Ezért tartom én Cs. urat heves, tüzes? buzgó szerelmu, de meggondolás nélküli fiatal .emberne k. Ha a fiatal álarc alatt mégis egy tapasztalt vén ember rejtőznék, ugyancsak megjárnám, nagy­ban csalódtam volna, de csalódni emberi dolog! De nem, nem, nem csalódhatom! Cs. úrnak heves fiatal embernek kell lenni, ezt mutatja nagy poesise, mely annyira elragadja, hogy a valóságot számba sem veszi. Például a 200-ik la­pon az erd. ref. egyház igazgatásának az idők és körülmények következtében történt depravatióját ecsetelve, költői raptussal igy folytatja: „ezen körülmények következése lett lassankint azon szomoritó állás: miszerint a g.synodus tagjai csu­pán világi hivatalnokok voltak, '— kiket nem­csak a gyülekezetek, de még a papság sem vá­lasztott." Minthogy itt az egyház jelenjének ala­kulását vázolja, azt kell hinnem, hogy a ,,voltak'4 csak tollhiba e helyett, „lettek," különben oly ravasz és szándokos csavarást kellene kimutat­nom, minőre egy tüzes, heves, de nemes indulatú fiatalt nem tartok képesnek. Ha helyes az én ki­igazításom, ezennel felhívom Cs. urat: nevezzen nekem a közzsinatot tevő papi hivatalnokságból csak egyetlen egyet, a kit nem a papság válasz­tott volna és én ime jutalomul adom A succes­sio és képviselet című értekezést, ,,mely a „Prot. Egyh. és Isk. Lap" 1861-ki folyama 40 — 43. számaiban megjelent s könyvárusi utón is kapható." Nem akarja tudni Cs. úr, hogy a köz­zsinaton minden papnak helye van, rendszerint meg is jelennek és részt vesznek a tanácskozások­ban annak az egyházmegyének papjai, melynek kebelében a zsinat tartatik, a távolabb lakó papok az utazás költséges volta miatt maradnak ki. Hogy pedig a közzsinat, (mint közelebbről a dé­vai) az egyik egyházmegj éből képviselőképen küldött két követet, mint ilyet el nem fogadta, azt igen is a maga helyén tette. Hogy ezt miért mondom, Cs. úr gondolkodjék rajta egy kicsit, s ha még sem találná ki, majd elésorolom az okát, de most nem érkezem rá. De a Csillagosi úr költői elragadtatása ak­kor van tetőpontján, mikor képzelő tehetsége ró­zsaszín üvegén átnézi a fokozatos képviselet ha­tását és a biborlángban égő jövőből a múltba és jelenbe visszapillantva mindkettőit korom feke­tének látja s felsóhajt: „de mi visszagondolha­tunk-e az egy ezüst garas újévi ajándék megsza­kadására és nézhetjük-e pirulás nélkül az egy krajcár élő tőke születésének vajúdásait? Minthogy Cs. úr felhiv a visszagondo­lásra, én ime követem és megmondom, mi volt egyik főoka az ezüstgaras újévi ajándok megsza­kadásának. Értsen meg Cs. úr, egyik főokát mon­dom, mert valamennyit elésorolni nincs időm. Hát a bizony csak a talált lenni, hogy volt Ko­lozsvárott egy tekintélyes, tudós és kegyes úri ember, a ki az egyházi főtanácsban kivitte, hogy ebből az ezüst garasféle jövedelemből, a többek között valami nagyon silány földabroszokat nyo­mattak ki nagyon drágán a falusi iskolák szá­mára, melyet aztán az értelmesebb papok meg­látva, elszörnyülködtek, hogy a drága pénzt ily­lyesmikre vesztegetik, s nem akarván magokat e vesztegetés eszközeivé alacsonyítani, megvonták segédkezüket az új évi ezüst-garas felszedésétől. — A mint azonban gondolataim vissza felé jőnek a múltból a krajcáros élő tőkéhez, még megálla­podnak és e fokozatos képviselet — s ugyan­azért Cs. úr szerint — buzgóság nélküli anya­szentegyház közel múltjából egy tény felett le­begnek, a mely im ez: Az 1849-et követő esemé­nyek összetörték valamennyi főiskolánkat, most azonban, ha szemlét tartunk felettök, egy sem hi­ányzik közülők, sőt merőben újat is találunk so­rukban ; a régieket megerősödve, tanáraik szá­mát megszaporodva látjuk; pedig bizony nem él­tünk arany időket! Mégis minek köszönhetjük mindezeket? Híveink buzgóságának , áldozat­készségének, és az egyházat kormányzó testüle­tek tevékenységének! Ha ezt a presbyterio-syno­dalis rendszer iránti buzgó szerelmünkben elke­seredve el nem ismerjük, bizonyára minden egye­bek vagyunk, csak méltányolok nem. — Most

Next

/
Thumbnails
Contents