Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1863-02-22 / 8. szám
tanulmányozhatjuk, hogy tanulmányozva, annak valamely irányban való nyilvánulásait rendszerbe szedhetjük, ezt értem; de, hogy akármiféle élet maga tudomány legyen, ezt már Sz. úron kivül, bizonyosan senkisem érti. De menjük egy lépéssel tovább. „Minthogy a hitéletnek — igy folytatja okoskodását Sz. úr — természeténél fogva munkásságnak lehet és kell lennie, innen A protestantismus addig nyugtot nem találhat, mig a hitet a tudattal összhangzatban nem birja s épen ezen való igyekezet a prot. dogmatikának mint vallástudománynak, fogalmával mindenben egyező feladata/1 Ugyan mit gondolt Sz. úr, mikor ezt a következtetést leirta ? mivel a hitélet munkásság, tehát addig meg nem nyughat, mig a hitet a tudattal ki nem békélteti, öszhangzásba nem hozza. Tehát minden munkásságnak öszhangzást kell eredményeznie? Akkor én jelen munkálkodásommal azonnal felhagynék, mert Isten őrizzen attól, hogy észjárásom valaha az Sz. úréval öszhangzásba jöjjön. De legyen elég ennyi az első cikkről; lássuk a másodikat. Ennek ciinc ez : „Állása a dogmaticusnak saját tárgyához, tudniillik a vallás igazság o k h o z.u „A dogmatikus, saját tárgyához tudniillik a vallás igazságokhoz. 1. Reflexiós állást vehet. A hillani tételeket szabadon tárgyalja, szabadon elmélkedik azok felett. Egyaránt állása ez, a racionalisticus mint supranaturálisticus theologusnak. A különbség csak a fölfogandó s vizsgálat alá veendő tárgyban van; ugyanis, a racionalistára nézve a vallási tárgy-észszerű levén, teljesen átlátható s fölfogható; a supranaturalistára nézve pedig, legalább némely vallásigazságok felöli meggyőződésre, hit általi közremunkálásra van szükség. 2. A dogmatikusnak a vallásigazságokhozi állása, szellemélet nyilatkozatu. Lélekben járó dolognak tartatik itt, hogy a vallásosság az emberi szelleméletben annyira meghonosuljon, miszerint ennek mintegy kinyomata gyanánt tartatik. 3. A dogmatikusnak állása a vallásigazságokhoz szent történeti alapzatu. Dogmaticusok a Schleiermacher iskolájából kikerültek tartoznak ide, kiket korunk, méltán-e vagy méltatlanul? azzal jellemez, miszerint nagy mesterök elvének mélyebb fölfogásán igyekeznek. Szintén helytelenül mondatik rólok, hogy valami eszme alakot vennének fel, és hogy ezt a történet előtti időkbe vinnék vissza. Ezen ideális létben ment volna végbe már oly cselekvény, mely vallásos tekintetben a jelenre kiterjed, (lásd Schwarz zur Geschichte der neuesten Theologie). Helyesebb állitás, miszerint ők, Schleiermachernek talpra esett idealisticus állását, erős bibliai vagy szenttörténeti realismussal sulyegyenezik." Látnivaló ezekből, hogy szerző, eltekintve mondatainak iszonyú esetlen, hibás szerkezetétől, a tartalmat illetőleg is csak körülötte jár a dolognak és hogy ily összevissza való beszédekkel Ítéletnapig sem értetné meg az emberrel, mik tulajdonképen azon külömböző álláspontok, melyeket a dogmatikus a vallás igazságok irányában elfoglalhat. Mert mindjárt az elsőnél, ugyan mit tanulunk a dolog megértésére nézve abból, hogy ez állásponton a dogmaticus a hittani tételeket szabadon tárgyalja? mitől szabadon? és hát más állásponton nem szabadon tárgyalják a hittani tételeket ? — Avvagy a második álláspont jellemezve van-e avval, hogy szellemélet nyilatkozatu nak mondja ? Van-e ember, ki érti, mi az a szellemélet nyilatkozatu álláspont? vagy tán abban van a magyarázat, hogy „lélekben járó dolognak tartatik itt, hogy a vallásosság az emberi szelleméletben meghonosuljon ?" De erre meg minden ember törekszik, ki a vallásigazságok fejtegetésével foglalkozik, hogy lehet hát az specificus ismérve valamely különös álláspontnak? — Hát a harmadik, a szenttörténeti alapzatu álláspont, ki van e avval magyarázva, hogy a Schleiermacher iskolájából kikerült dogmatikusokat mondja idetartozóknak ? és aztán ez iskoláról beszél összevissza olyanokat, mik ide épen nem tartoznak. Ha jól sejtem, mit akart szerző a közlött szórébuszokban mondani, akkor e bárom álláspont jellemzése, érthetőn kifejezve körülbelül igy hangzanék : 1. Az ember magát a vizsgálandó tárgyon kivül helyezi, a mennyiben kész nézetekkel fog a vizsgáláshoz és a tárgyat nézeteihez mérvén, bírálgatja, a helyeit, hogy azt magából kifejteni törekednék. Igy a rationalista egyéni esze szerint construál magának egy vallásnézetet s aztán hozzá fog a positiv vallás vizsgálásához oly módon, hogy a mi ebben az ö nézeteivel nem egyezik, azt vagy módosítja, vagy kereken elveti. Hasonlót tesz a supranaturalista. 2. Az ember a vizsgálandó tárgy kellő közepébe helyezi magát, midőn nem a maga nézeteihez szabja a tárgyat, hanem ennek fejtegetése nyomán alkotja meg a felöli nézeteit. Igy, midőn a vallásos ember a bensőjében tapasztalható vallásos eszmékből indulva ki, azoknak tartalmát fejtegeti ugy, hogy vallásos rendszere, ama benső szellemélet hü kinyomata, képmása legyen. Végre 3. Az ember a vizsgálandó tárgyat történelmi genesise szerint tekinti s e végett visszamegy annak bölcsőjéhez, hogy azt csirájában, első keletkezésében meglesvén, ebből a későbbi fejleményeket kimagyarázza s ez által ezeknek igazvoltát bebizonyítsa. Ez utóbbi az ujabb tudománynak álláspontja, s dicséretére mondhatnók Sz. úrnak, hogy az övé is; de a mit a tudomány már világosan formulázott, azt Sz. úr, érthetetlen beszédei által, oly homályba burkolta, hogy e homály csak sejteni, de megérteni épen nem engedi, hogy mi tulajdonképen Sz. úr nézete. A következő 15 cikk a vallás meghatározásával foglalkozik. Nevezetesen a 3. cikk, „a divatozó meghatározásokat, a dogmatikusnak csupán reflexiós álláspontjából, a vallásigazságokhoz'1 — bírálja. Itt aztán cifra dolgokat hallunk ismét. Többek közt ezt mondja: „a vallás tudomány terjedelmével öszhangzóbb meghatározás, hogy a 16