Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-02-02 / 5. szám

resignalio elfogadtatott, azon ujabb megtiszteltetés mellett, hogy a főesperesi cim, a nyert érdemkoszoru egyik kitűnő jéjéül mind élte végéig nála meghagyatott, e felett bokros érdemei, maradandó emlékként jegyzőkönyvbe iktattatni, nemcsak, de onnét kiíratván, a jegyzőkönyvi kivonat — egy számos egyházi és világi férfiakból álló küldöttség által, ároni lakához Csákvárra megvitetni határoztatott. — Ennek folytán a föesperesválasztásra vonatkozó szavazás elrendeltetett, a szavazatoknak, fő- és segédgondnok uraknak jelenben az egyházmegyén kívül lakásuk miatt, — a legidösb tanácsbiróhoz t. c. Hollósy Károly úrhoz leendő elküldésére november 24-ike, s azoknak egy ujabb egyházmegyei közgyüléséni felbontására ugyané hó 27-ik napja határozatilag kitüzetett. Elérkezvén a kitűzött november 27-ik napja, megtartatott a 3-ik közgyűlés Baracskán, melyet egyéb tárgyak felett a szavazatok felbontása s ezek eredménye tett emlékezetessé; miszerint t. i. a beküldött 31 szavazat közül 25 — P. Nagy Zsigmond eddigi alesperes s jelenleg bicskei lelkész űrnak nevét tartalmazván, e tisztelt férfiú a főesperesi hivatalra megválasztottnak kijelentetett. — Azonban nem egy könnyen határozá el magát az igen tisztelt megválasztott egyén ama hivatal fölvállalására ; mig végre többszöri fölkéretések után úgy nyilatkozók, miszerint elgondolván, hogy jelenbeni visszavonulásával csak hátrányára lenne a közügynek, melynek mindenkor oly szívesen szolgált, a kínálkozó hivatalt elvállalja ugyan, de csak azon föltét alatt, hogy szabadjon arról, ha magát és körülményeit tekintve szükségesnek látja, darabidőben is bármikor lemondania. Mely kivánatáboz az igen tisztelt férfiú határozottan ragaszkodván, a gyűlés a főesperesi hivatalnak ily föltételes elvállalásába beleegyezett, s a többször tisztelt egyén az esküt letette. Szabad legyen itt, az ekkép történtek folytán a napi renden levő egyházi tisztújításra nézve — mint a melynek eszmeképe lebeghetett egy vagy más| oldalról a tisztelt hivatalnoknak lelke elölt is akkor, midőn bizonytalan időre ajánlá föl magát a hivatalviselésre — magán véleményemet lehelő rövidséggel előadnom. Kimondom előre, hogy én a tisztújítás embere vagyok a protestáns egyházi consistoriumokra nézve, olyformán azonban, hogy midőn a consistoriumok minden egyéb hivatalnokainak háromévenkénti újra választását óhajtom, ugyanakkor — valamint a superintendentián a superintendensnek s annak világi elnöktársának : úgy a traclusokon az esperesnek s annak elnöktársának, az érdemdús superintendens f. I. Török Pál úr hivatalba lelt beiktatásakori teslamentoma szerinti folyvástabb állandó maradását pártolom. Halljuk csak ezen emberi természetből folyó teslamentom szavait: „Kérelmem, követelésem, teslamentomom az, hogy mivel élő példákból tudom, mily káros az egyházi közügyekre nézve, ha azok vezetése agg, erőtlen egyének kezeiben van ; ennélfogva ha én is azon idökorra jutok, a midőn már az egyház kormányrúdját erőtlenségem s agg korom miatt gyenge leendek kellőleg erős karokkal irányozni, tétes-ek intézkedés arról, hogy a kormányzás vezetése erősebb kezekbe szállíttassák át. Mert valamint a hazafi azt mondja: a haza minden elölt; úgy nekünk is azt kell mondanunk : az egyház szent ügye minden elölt." Lehet-e ennél emberi természetünkkel egyezőbb s áldást árasztóbb kívánat ? nem azt teszi-e ez: hogy inig a főbb hivatalnokot a rá néző közönség testben s lélekben alkalmasnak találja, mig úgy tapasztalja, hogy az az igazság s törvény terén vezeti s vezetteti az egyház közügyeit, — mindaddig ismerje őt a publikum olyannak, a milyennek választotta, s ellenkező esetben mentse föl hivatalától s bizza azt erősebb kezekre? — Valóban igen méltányos s vallásunkhoz illő, hogy ez igy legyen, nehogy az, ki elsővé lön a nép szava állal, kiérdemlett magasb állásáról egy szövevényes restaurátio folytán valódi helyes ok nélkül lebuktatlassék; a midőn ha egyszer nem, de máskor megtörténhetnék a protestáns egyháztestülelnek legnagyobb ildomossága s eszélyessége mellett is, megtörténhetnék e gyarló világban, hol látunk csak tükör által és homályos beszéd által, miszerint az a főhivatalnok, ki még erőt érez ereiben, akaratot elméjében s tisztaságot keblében, oly elkeserítő s leverő helyzetbe hozaltatnék a vaksors s ennek kedvencei, a világ fiai által, melyben hivatalos pályájáról, melyben még tovább is haszonnal működhet vala, lelépni kénytelenittetnék. — De e mellett azért is óhajtom még a folyvástabb állandó hivataloskodást, mert tagadhatlan igazság az, hogy egy elnöknek kötelességében áll minden folyó és függőben levő ügyeket kellő alapossággal ismerni az egyházi téren, hol az ügyek vezetését történeti alapokon kell tovább folytatni : márpedig ezen ismeret megszerzésére nem kevés idő kell; s ha tán az új hivatalnoknak sok a maga egyházábani teendője is, hol veszi erre az időt? az időt mondom, mely egy ember éleiét illetőleg, oly igen rövid s sok benne a teendő. — Én, ki 25 éves Ielkipásztorkodásom óta alig párszor mulasztám el, hogy mint gregárius pap, többnyire magam zsoldján vitézkedve, s ott, hol helye volt, némely tárgyakhoz is hozzá szólva, úgy a kerületi mint a megyei közgyűléseken — meg nem jelentem volna, én valóban el tudom gondolni, mily sok és nehéz teendője van egy protestáns e. kerületi vagy megyei consistorium elnökének, kivált az egyházi részen levőnek, kinek erőtlen vállait a mi egyházszerkezelünk természeténél fogva, — az összes egyházak bajainak tömkelege mellett, saját egyháza teherviselésének súlya, azon különbséggel, hogy az egyikét jobban mint a másikét, de csakugyan, minden időben és minden helyen nyomja. No már hogy ama föhivatalokat csak néhány rövid éveken át is szives igyekezettel viselt, több próbákat kiállott s az igazságkiszolgáltatásába évek folytán magát begyakorolt egyénnek kevesebb idő kell arra, hogy bármely előforduló nehezebb ügyekben is magát ollhon érezze, s az ügy érdeméhez illő Ítéletet hozhasson s hozathasson, ugy hiszem, nincs ember, ki be nem láthatná, csak akarja. Valóban nagyon szükséges, hogy ha valahol, itt ne kívánjon senki csak gondolni se a fac t alem, talis erit közmondásra, mert, bizony mondom, hogy nem sok ugyan, mit némely reslaurationalislák akarnának — nem sok az a három év; de e rövid idő alatt is