Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-10-19 / 42. szám

mi a sorstól rámérve volt. Hivatása most megváltozott; az önfentartás ösztöne kényszeríti, hogy feltörekvő népek közepette rangját ne veszélyeztesse. Ha milliókkal volnánk többen, ha a négy folyó és három bérc honában mindenütt csak magyar szó hangzanék, az ifjúról, ki pályája kezdetén nem készíti magát elö kötelességei teljesítésére, egyszerűen azt mondanám, önmaga ellen vét. Igy többet kell mondanom : vétkezik hazája ellen, mely egyetlen kart, egyetlen föt, egyetlen férlikebelt sem nélkülözhet. Bizonynyal nincs nemzet, melynek nagyobb szüksége volna, hogy a hazaszeretet lángja fiainak keblében ki ne aludjék. És e hazaszeretet oly kiváló erénye a magyarnak, óva intse önöket kötelességük teljesítésére, fülökbe súgván, hogy nincsen kar, nincsen fö, melyet a magyar haza nélkülözhet. S ha mindig szomorú egy elfecsérlett élet öntudatát vinni sírba, kétszeresen szomorú ez a magyarnak. Az ifjú munkássága teszi alapját a férfi tevékenységének, s ez édes emlék az aggkor nyugalmai közepette. Mi vezetjük önöket a kötelesség pályáján, óva intjük, hogy azon megmaradjanak, és ha önök mégis ingadoznának és félrelépnének, feladatunk önöket szigorral is megtartani azon, ismételve a példabeszédek XI. részét, 32-ik versének szavait: ,,a ki szereti a dorgálást, szereti a tudományt; a ki pedig gyűlöli a fenyítéket, esztelen az." -Oíw • KÖNYVISMEETETÉS. Magyarország történelme, különös tekintettel a jogfejlésre: Főtan odai s magány használatul irta Bocsor István, történet s állam-jog tanár. Második füzet Pápán 1862. E mü első füzete a ,,Prot. lapok" 1861 évi 15. számában már volt ismertetve, s ajánlva az olvasó közönség pártfogásába ! valamint föl volt mutatva azon álláspont is melyet Bocsor a történetírásban elfoglal, s azon szempont melyből tárgyalva a magyar nemzet történeti kifejlődését azt egyes korokra különíti, s igy a jelen második füzet ismertetéseül nincs más teendőnk , mint e füzet tartalmának rövid előadásában kimutatni, hogy szerző az első kötetben fölállított alapeszmét, s a nemzet történeti fejlődésének ott előlegesen megjelelt irányait miként^vitte a részleteken keresztül e második füzetben is. A második füzet történetünk második korszakát tárgyalja 1301 — 1490. A vegyes házbóli királyok neve II. Ulászlóig, a nemzet kül- és belnagyságra fejlődése az Anjouk és Hunyadiak alatt, s az előadás ott végződik, hol Mátyással a nemzet belső önállóságának és külső hatalmi nagyságának tetőzetére, de egyszersmind fordulatpontjára ér; Mátyásnak mintegy a nemzeti nagyság megtestesülésének lehulltával mindjárt Ulászló alatt bekövetkezett hanyatlás az időszakból kizáratva a jövő füzetbe adatik, mint államéletünk hanyatlásának korába tartozó. Az első füzetben az ország földterületének mint történeteink színterének rajza, s az e földre települt népelemek ismertetése után a honfoglalás és szervezkedés története adatolt elö, a mini a nemzet Európába honosulásával törzsszerkezetből keresztyén monarchiára alakul át, és a mint egy oldalról nyugoti Európa — leginkább a szomszéd német nép — más oldalról a keleti görög állam befolyása, s az idegen behatások elleni küzdelmében keresztyén monarchiái állammá képződik ki, s a mint a nemzet önbeljéből fölmerült ellentétek küzdéseiben egyszersmind saját államelemeit fejti ki, s külsőleg is valósítja azokat jogállapotában és alkotmányos intézményeiben. Ez volt az Árpádok kora, melyben a nemzeti közmunkásság majdnem kizárólag csak a nemzet körén belölre irányult, folytonosan önmagát szervezve csak önmagáért, csak saját érdekében tett. A második füzetben a magyar mint kész, fövonásaiban kiképzett ifjú nemzet tűnik föl előttünk , kiben mindaz, mi az idő szerint minden egyéb európai népeknél, s igy nála is szükséges volt, hogy állam legyen, ki volt fejtve. Az eddig egyoldalúan önmagáért, önérdekének élt nemzet erzi mintegy, hogy egyszersmind a népek, az államok nagy családjának tagja, s hogy cselekvéseiben az egész emberiség fejlődésének, a világtörténetnek is orgánumául kell szolgálnia. Innét nem csupán közvetlenül öt érdeklő, de egyéb népek céljaiért is fárad, mely vállalatait néha csupán a dicsőség, a népek közelismerése jutalmazza, (mint p. .o Nagy Lajos alatt az olaszországi beavatkozás). E dicsvágyát, a külső világtörténeti nagyságra emelkedést elsőbb külföldi már hatalmas fejdelmi házakból való királyok választásával véli eszközölni, kik közelebb hozzák a nyugati államokkal, s reá fényt áraszszanak. Igy nyilott tér az Anjoukkal az olasz, Zsigmonddal s Alberttel a német befolyásnak. Majd a nyugoti műveltség hatása alatt megizmosodott a nemzeterö mindazon idegen befolyás ellenében, melyek jellemével nem férlek össze, s önállóságát veszélyeztették; és nem érezvén többé szükségét, hogy fényt, hatalmat külföldi nagy uralkodó házaktól kölcsönözzön, hanem önfiai, a Hunyadiak emelik dicsőségének fénypontjára. E korszakban is nyugot és kelet képezik kiilérintkezése pontjait, amott az olasz és német, etnetl a török és szláv elem. A belmunkásságban a külbefolyás hozta szükséges eszmék lassanként foganatosíttatnak, s midőn a kül- és belföldiség, fejedelmi- és néphatalom, király és országnagyok, fö- és köznemesség közti küzdelmek lassanként kibékittetnek, Mátyásnál a nemzeterö egységében teljes nagysága tetőpontján dicsőül meg a magyar. E szerint e kor történeteit két alkorszakra különíti, u. m. 1) az országnak az olasz és német befolyás alatti külnagyságát, 1301 —1438. a 11-ik az országnak a keletteli küzdelem közt kivívott kül- és belnagyságát, vagy logföbb virágzatát állítja elö 1438-1490. Ez fölfogásom szerint röviden, igazán csak lényegében szerzőnek történetünk részleteinek rajzolásánál is körösztül vonuló eszmejárása, s müvének különösen három oldala van, mely azt minden elölte megjelent és ily terjedelmű és célú (iskolai hasznalatra) magyar történetektől nemcsak megkülönbözteti, de valóban föléjük is emeli.