Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-01-05 / 1. szám

ket az önző érdekek keskeny köréből ki nem lépetnék és nem ösztönöznék annak keresésére, melyben egyetemi találkozása van valamennyi terhelt szívnek. Mikor az események fejünkre nőnek és a viszonyok erősebbeknek bizonyulnak be legszilárdabb akaratainknál: akkor a népek végzeteit intéző láthatlan hatalomhoz fordulunk, attól várva ügyünk jobbra fordultát. E hangulat az, mely kellőn felhasználva eredményezhetné azt, mi minden egyházi törekvésnek utoljára is végcélja, t. i. a megváltóban vetett élő hitet, mely által bizonyossá leszünk az isteni kegyelem felől, és hogy vele és szellemével való egyesülés által ébredhetünk uj, Istennek tetsző életre. Egyedül ezen meggyőződés az, melyen épül és megujul az egyház. Csak hol megvan ez élő hit, ott van meg az egyház egyes részeinek benső összeköttetése, a valóságos közösség, mely nélkül a külső szerkezet még oly öszszevágó alakítása is hasztalan és hiábavaló. Valóban, ha egyházunk társadalmi feladataiból nem oldott meg eddigelő annyit, a mennyit szabad alapelveinél fogva tőle méltán várhattunk: ez nem csak onnan van, hogy a külső nyomás, mely ellen századokig változó szerencsével küzdött, nem engedte minden eszközeit kifejteni és magát külsőleg kellőn szervezni; hanem egyszersmind onnan, mert mindenütt, hol mint egységes egész vala fellépendő, a benső egység hiánya miatt szegről huzó féltékenység mindig rémeket látott s el tudta velünk hitetni, hogy a részek azon mértékben vesztenek erejökből, a mint az egész erősödik. „Igen jól tudjuk — mond Mirabeau — hogy a szó nem teszi a dolgot, valamint a ruha nem teszi az embert; tudjuk, és mégis bolondjai vagyunk szónak és ruhának.'1

. Ilyen szó nálunk a centralisatio, melylyel egyházi ügyeink terén folytonosan visszaélnek azok, kik annak bolondjai. Kétségkívül méltó okunk van minekünk a centralisatiotól irtózni. A hatalom központosítását, mi mindig olyannak tapasztaltuk, mely a cselekvőség minden szálait azért foglalta össze, hogy ez által a részek önálló mozgását és tevékenységét megakaszsza, s az egész társadalmat oh holt gépezetté alakítsa, melynek kulcsa kizárólag az ő kezében van. De visszaélünk e kifejezéssel, midőn azt az erők oly szabadakaratu egyesülésére alkalmaztatjuk. mely azon célból történik, hogy közös érdekeinket összevetett vállakkal előbbre vigyük; ez távol attól, hogy a központosítás veszedelmeit nevelje, inkább egyetlen ut arra, hogy a hatalom lehető túlkapásait mérsékelje s az illető korlátok közé utasítsa. Mert az egyesülésben fekszik a társadalmi teremtő és fentartó erő, inig az önzö szakadás az ellenkezőt eredményezi. — A laza porondot a szél elhordja, mig az ugyanazon elemekből összeállott szikla századok viharaival dacol. Ha kell vetekedésnek lenni, ám legyen, van módunk benne oly téren, hol a vetekedés áldás. Fordítsunk komoly tudományos ügyeimet a vallásügyi benső, szellemi kérdésekre, melyek hatásukat a kedélyekre teljesen csak akkor gyakorolhatják, ha szellemünkben hiven feldolgoztuk és az előhaladt tudomány más téreken tett szellemvivmányait azokkal összehangzásba hozni törekszünk. — Itt aztán nyilik tág mező gyümölcsöző üdvös versenyre az egyházi külső formalismus és az egyén bensőleges meggyőződése közt; amazt teljes mellőzéstől megóvandja a történelmi alapos tanulmány utján vezetendő kimutatás, hogy egyházunk jelen állapota mely viszonyban áll egyfelől az ös apostoli, másfelől a reformatio korabeli egyházhoz és mily átalakulásokon ment hazai viszonyaink befolyása alatt keresztül, mi által a formáknak históriai jogosultsága állapittatik meg. Más oldalról az egyéni szabadság megmentendő azáltal, hogy feltüntetjük a keresztyénség igazi lényegét, mely nem a törvény külső betűjében, hanem a szellem örökérvényű erejében gyökerezik. • A tanügyet illetőleg sem hiányoztak a lehető legörvendetesb erőkifejtések. Az iskolák száma szaporodott, a már létezettek gyarapodtak és kiegészíttettek s általában az iskolaügynek mult évben történt extensiv növekedése nagyszerűnek mondható. Azonban bármennyire örvendetes az ősök halhatatlan buzgóságára emlékeztető ezen munkásság, bármennyire gondoskodunk a hasznos ismeretek minden osztályok közé történendő terjesztéséről; mégis minden törekvésünkön meglátszik a közösség még ekkorig teljes kifejtésére nem jutásából eredő particularismus, mely tote-