Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-09-14 / 37. szám

den hű és buzgó fiának együttműködő testvéri jobbunkat nyújtani és semmit nem óhajtunk inkább, mint hogy különösen bennünket, a népnek lelki vezéreit, ily őszinte együttműködés mellett, a béke és testvéri szeretet köteléke öleljen körül. Ellenben Kollárnak fent jellemzett epigonjai, kiknek utóbbi tetteit ő egyébiránt, — becsületére legyen mondva, — nem helyeselte, sőt tőlök élete végszakában nyiltan elvált, a tűzpróbában, melyen ők is keresztül mentek, sem nem feledtek, sem nem tanultak semmit. A felhevült képzelem ma is űzi velők játékát; a magyarországi tót népet Ők ma is a 80 milliónyi nemzettörzs kiegészítő részének nézik, mely csak egy nagy históriai jogtalanság által jutott mostani viszonyába s melybőli emancipáltatását előkészíteni ők feladatuknak tekintik; a magyarság ellen ma is engesztelhetetlen gyűlölséggel viseltetnek, s nem kisebbel a németség ellen, de a mely utóbbit eltakarni, sőt időnkint annak ellenkezőjét színlelni, persze a politika és tactica parancsolja. Törekvésüknek főcélja a népre döntő befolyást szerezni maguknak, a hatalmat felette kezükbe keríteni, hogy igy a kedvező időviszonyok előbbi vagy későbbi beálltával, e vélt nagy históriai jogtalanságot jóvá téve, őt joggal megillető természetes állásába visszahelyezzék, s e mellett nekik jusson aztán természetesen annak közepében a vezéri, intézői főnöki szerep. A világi ügyek terén e törekvések valósítására nem mutatkozván egyelőre kilátás, azok bajnokai ismét az egyházi térre veték magukat kettőztetett erélylyel. Nem szenved kétséget, hogy a pátens az ő ez iránybani eröküdéseiknek s ama befolyásnak, melyet maguknak az akkoriban irányt adó személyiségekre nagy ügyesen szerezni tudtak, gyümölcse. A pátensen keresztülvonuló főeszme; a világi elem paralyzálásával, kizárásával a vezérszerepet az egyháziján a papság kezeibe juttatni, a minek ha talán iuás viszonyok küzt nem lettek volna is valami oly borzasztókig káros küvetkezményei, — noha az mindenesetre valami egyházunk szellemével meg nem egyező lett volna, — a mi viszonyaink küzt az következett volna belőle, legalább a szóban levő párt bizonyosan arra számított, hogy ezáltal épen e párt jutott volna, ha nem is általában az egyházban, mindenesetre annak egyes, jelesül felső vidékbeli részeiben túlnyomó, döntő és határozó befolyásra. Hogy ezen nézet sem alaptalan, megmutatta a tapasztalás. A hol a pátens keresztülhatott, e pártnak főbajnokai jutottak azontúl a dolgok élére, az egyik superintendens, a másik superintendensi helyettes, a harmadik superintendentialis consistoriumi tag, a többi alesperesek stb. stb. lettek. Tudva van azonban, hogy a pátens ellen keletkezett vihar mint dönté pár hónap alatt halomra az egyházbani hatalmuknak őrükre megállapítottnak vélt várát. S íme itt vagyunk a kulcsnál, mely az ezen előadásom kezdetén felemlített jelenségeket, mely a szóban levő párt részéről jelenleg ellenünk folytatott elkeseredett bőszült harcot megfejti! A ki a hatalom varázsát megizlelé, az sokkal görcsüsebben ragaszkodik hozzá, mint a ki annak birtokában még soha nem volt, s ha mégis kénytelen azt kezéből kibocsátani, a legtöbb esetben ádáz gyűlölséggel s boszszuvágygyal fordul az ellen, a ki azt kezeiből kicsavará. A mi patentális hatalom-tartóink a rohanó események által, melyekhez az 18C0. évi october 20. utáni politikai változások is járultak, egy kis időig mintegy elkábulva álltak. De ezen állapotjok nem tartott sokáig. Bekövetkezett az országos dolgok terén a mult november 5-ike; s ők ismét eljöttnek hivék az időt az oly rohanó sebességgel vesztett tér, ha nem is azonnali, lassankénti visszanyerésére. Itt már a napi-események elbeszélésére térek át. Mltgs és főtiszteletü egyetemes gyűlés! Nekem a mult évi egyetemes gyűlés meghagyá volt, hogy az akkoriban nyolc számmal volt patentális egyházakba kimenve, azokat az autonómiához visszatéríteni igyekezzem. El is voltam tökélve kimenni hozzájuk s ebbeli szándékomat, testvéri jóakaró kérlelések és intések hozzácsatolása mellett, az egyházaknak lelkészeik által tudtokra adtam. Hanem a helyi körülményekkel ismerős rokon érzelmű férfiak csakhamar azon tanácsot adták, bogy a kimenetelt halaszszam el, félő levén, hogy ott jelenleg hivatalom compromittáltatnék; másrészről a kir. helytartótanács elébb ugyan a legnagyobb óvatosságra inte szándékolt utamra nézve, utóbb pedig azon rendeletet bocsátá hozzám, hogy a még fenmaradt pá-73*