Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-07-20 / 29. szám

és azoknak kora felől. Találhatók azok egy mult évben megjelent ily cimü munkában : Beitrage zur Geschichte August Herrmann Francke's, enthattend den Briefwechsel Franckes und Speners, von G. Kramer, Director der Francke'sclien Stiftungen. Halle 1861. E munkát egy német lap igy ismerteti: A cim nem egészen kimeritő, a könyv többet ád; mert a levelezés csak egyik nagyobb felét foglalja el, a könyv másik fele Francke életeseményeit adja, nagyobbára annak saját kézirataiból. Mert miután 1859-ben a kiadó „Beitrage zur Geschichte Frankes''* cimü programmját bocsátotta ki, egy szerencsés véletlen a Hálái árvaház könyvtárában elébb egyes irománycsomagokat és köteteket, aztán egy régóta kinyitva nem volt szekrényben egész sorát a kettedrét, negyedrét és nyolcadrét köteteket jutatá kezébe, melyek legkülömbfélébb anyagokat tartalmaztak Francke és korának történelméhez. Ezekből meritette Kramer a fenncimzett munkát. Francke Auguszt Herrmann már kora ifjúságában vonzalmat érzett magában a világias kedvtöltésektől idegen, kegyes élet iránt. Szülei — atyja udvari tanácsos, anyai nagyatyja pedig császári tanácsos és Lübeckben polgármester volt — egy szobát adtak rendelkezésére, melyben ő naponkint áhitatossággal és imádkozással foglalkozott. Tanulmányaiban fényes előmenetelt tett; már tizennégy éves korában az egyetemi pályára teljes érettségünek nyilvánították. Minthogy azonban nagyon ifjú volt, szülei még két évig magoknál tartoták, s ezalatt kezdődött azon világias élet, mely az egyetemi pálya folytán a kegyességtől még messzebb távozott. „A theologiát — jegyzi meg önmagáról — csak a fejembe szedtem s nem a szívembe; inkább holt tudomány volt az, mint élő ismeret. Törekvésem volt előkelő és tudós úr lenni; egykor gazdag lenni és jó napokat élni, ez sem lett volna rám nézve kellemetlen, ámbár azt nem akartam, hogy észrevegyék, mintha én arra vágynám.'4

A vallásos kételyek sem maradtak ki. ,.Ugy vélekedtem. hogy csak a sz. iráslioz kellene magamat tartanom, hanem azonnal az jutott eszembe, ki tudja, vájjon a sz. irás Isten szava-e? a törökök az ő Alkoránjukat s a zsidók az ő Talmudjokat is annak állítják, s ki tudná megmondani, kinek van igaza. Az efféle töprenkedés mindinkább erőt vett rajtam, annyira hogy végre mindazokból, a miket életemben, kivált pedig nyolc évig folytatott theol. tanulmányaim utján Istenről és annak kinyilatkoztatott lényegéről és akaratáról tanultam, egy csepp sem maradt meg, a mit szívből hittem volna. Mert már Istent sem hittem az égben, s ezzel mindennek vége volt, a minek alapján akár az isteni, akár az emberi szóra adtam volna valamit, miután akkor az egyikben épen annyi erőt láttam, mint a másikban. Nem volt talán nálam oly istentelenség, hogy szívem világias érzelmei miatt Istennek igazságát szélnek eresztettem volna. Mily örömest hittem volna mindent, de nem tudtam. Majd egy majd más módon ügyekeztem magamon segíteni, de sükeretlen. Azonban Isten nem hagyta magát lelkiismeretemben nyilatkozatlanul. Mert dacára azon valóságos istentagadásnak, mely szívemben volt, egész eddigi életem ugy tünt föl szemeim előtt, mint ki egy magas toronyról az egész várost belátja. Elsőben bűneimet mintegy számlálhattam, de majd megnyilt a főforrás, nevezetesen a hitetlenség vagy csupa tév-hit, melylyel magam oly sokáig altatám." Francke mindig mélyebben halad atheismusának nyomoruságába, de melylyel szakitani még sem tud. Ekkor egy nap végletekig felingerlik ösmeröseivel folytatott szóváltások a hit és irás felett. Arra gondol, hogy legközelebbi napokban tartandó egyházi beszédéről lemond, mivel nem akarja az embereket csalni. A legnagyobb kétségben térdre borul, s Istent hivja, ha van Isten, megszabadítani őt nyomorú állapotából. ,,Akkor meghallgatott engem az Úr, az élő Isten, trónusáról, még midőn térdeimen feküvém. Mert egy kézfordulat alatt minden kétségem oda volt, szívemben biztositva valék Istennek kegyelméről a Jézus Krisztusban, Istent nemcsak Istennek, hanem atyámnak nevezhettem, szívemnek minden szomorúsága s nyugtalansága egyszerre elenyészett, másrészről hirtelen mintegy elárasztva levék örömöknek folyamával, ugy hogy teljes szívemből dicsértem és magasztaltam Istent, ki irántam ily nagy kegyelmét mutatá. Egészen más érzelmek közt állottam föl, mint leborultam volt. Mert nagy bánat és kétség közt hajtottam meg térdemet, de kimondhatlan