Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-07-13 / 28. szám

dr. Hengstenberg buzgó szavainak veleje Kahnis ellen az iráshozi viszonyt illetőleg. Az „Ev. Kirchenzeitung" előszavában bevádolta amazt, és megcáfolni igyekezett, majd elsorolá, hogy Kahnisnak a kánonok körül tett vizsgálódásai az ő nézete szerint nem egyebek, mint kísérletek az irás tilos erdejéből fát vágni, s abban fejszével és nyegleséggel gazdálkodhatni. — Meg van ő győződve, hogy ha ezen szellem közöttünk tovább harapódzik, ápoltatik, sőt ha csak türetik is, vagy ha azt hiszszíik, hogy annak szabad haladást kell engedni s azt a szeretet törvénye alá helyezni, akkor végünk van. De hátha már nagyon elharapódzott volna közöttünk ezen szellem'? hátha Kahnis nem áll egyedül az iráshozi viszonyára nézve? vagy tán épen ez a valóban helyes ? akkor csakugyan oda volna-e dr. Hengstenberg ? Vajha már egyszer dr. Hengstenberg is visszatérne az igazsághoz, és megszűnne Ar

édeni azt, a mit védeni nem lehet! Mi azt hiszszíik, dr. Hengstenberg visszavonhatlanul kimondotta saját és övéinek halálitéletét. Mert miben áll Kahnisnak ama borzasztó szelleme az irás ellenében ? Abban, hogy ez megállapítja: először a régi ihletés tanának tarthatatlanságát, másodszor — az ó és uj szövetségi föliratok valódiságáróli meggyőződés mellett — az egyes iratok authentiája és kánoni tekintélye feletti szabad itélethozhatásnak ó katholikus, valamint ó lutheri jogát, harmadszor azon tényt, hogy az irás a maga egészében és lényegében igaz ugyan, de részleteiben még most is megoldatlan eltéréseket tartalmaz. Dr. Kahnisnak az ő szentiráshozi viszonyának védelmében nagyon könnyű kimutatni, hogy e tanra nézve koránsem áll oly egyedül, mint dr. Hengstenberg őt látni szeretné. Teljes joggal mondhatja: „Az tény, hogy a jelenkor theologusainak jelentékeny része, vagy egészben vagy lényegre nézve, vagy legalább a legtöbb pontokban azon állást foglalja el, a mit én. És pedig nem csupán rationalisták vagy ex professo kritikusok, hanem ide tartozik a legtöbb hivő közvetitő tlieologus, sőt a hitvalláshoz ragaszkodók közül is néhányan. És ha Németország minden tárgyismerettel biró theologusai Ítélnének e kérdés felett : vájjon dr. Hengstenbergnek az iráshozi apologetai álláspontja tartható-e? a nagy többség bizonyosan nemmel felelne. Tán azt fogják mondani, hogy a hitetlenség a tárgyismerettel biró theologusok között is lehetséges. Meg kell gondolni, a mit kimondunk. Az apologetának tiszte abban áll, hogy ellenvetéseket cáfoljon meg és valamely tárgy helyességét az igazság után törekvő öntudatnak közvetítse. Azonban minden rationalista s minden közvetitő theolognsnak, ki a hit álláspontján ál], sőt nem kevés hitvalláshoz ragaszkodónak is általános meggyőződése : hogy dr. Hengstenberg inkább ügyvéd, mint apologeta. De dr. Hengstenberg nem sokat ád a többségre, hisz neki is vannak követői, de ezen tény bizonyítja mindenesetre azt, hogyetárgyat tisztán történelmileg véve egy általában meg nem engedhető, hogy a dr. Kahnis és sok más theolo- ' gus által felmutatott iráshozi viszony indokául a hitetlenséget vegyük fel. „A hol valamely ügy különböző irányú theologusoknak kisebb vagy nagyobb száma által képviseltetik, ott annak ezen irányok egyikéből lehetetlen kimagyaráztatnia. Egy példát! Az tény, hogy Knöbel, Tuch, Ewald, Hupfeld, Bleek, Delitzscli, Kurz, tehát különböző irányú theologusok, Mózes 4 első könyvében különböző okleveleket látnak összekötve, és mindnyájan azt tanítják, hogy ezen könyvek ugy a mint vannak, nem Mózestől származnak. Meglehet, hogy e nézet azelőtt a rationalistaktól állíttatott fel s erősíttetett meg: a mint azonban a dolog most áll, tisztán történelmileg yéve azon nézetet, többé rationalisticusnak nem nevezhető. Ha tehát valamely felvétel, melyet különböző irányú theologusok osztanak, ezen irányok egyikéből sem magyarázható ki: akkor világos, hogy sem személyekből, sem irányokból, hanem magából a dolog lényegéből kell annak kimagyaráztatnia." A felhozott tárgyat támogatandó, dr. Kahnis még közelebbről vizsgálja a különféle irányok viszonyát a tárgyhoz, különösen méltányolja a rationalistákat a bevezetéstanért és helyesen kérdi: egy rationalista kriticus, ki a kis próféták: Hoseás, Joel, Amos, Abdiás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Sofoniás, Aggeus, Zakariás és Malakiásnak, valamint a nagyoknak Esaiás, Jeremiás és Ezékielnek valódiságát elismeri, mért mondja azt: Esaiás első darabjának némely részei és második darabja nem Esaiástól származnak, hanem egy más későbbi prófétától, a legnagyobb pró-