Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-05-11 / 19. szám

hogy midőn a vers vegén azt mondja, azért örülhetnének a tanítványok az ő eltávozásán, mert az atya nagyobb ő nála: ezzel épen azt akarja mondani, hogy ezentúl az atya fogja őket az ő nevében elbocsátandó szent lélek által vezérelni. Nyilván kitűnik ez a X\ II. r. 11, 17, 21, 23 verseiből is, a hol Jézus igy szól: „En nem vagyok többé e világon, én hozzád megyek szent Atyám! tartsd meg a te neved által azokat, kiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi, stb. — Ha már a testi feltámadás valóban bele lett volna szőve Isten üdvtervébe: lehetetlen lett volna Jézusnak azt itt világosan és különösen ki nem emelni a tanítványok vigasztalására. De nem szól Jézus a testi feltámadásról ugy sem, hogy az fog ő róla bizonyságot tenni, az fogja az ő isteniségét megbizonyítani; — egészen ellenkezőleg azt mondja inkább : „mikor eljövend ania vigasztaló, kit én bocsátok az atyától, az igazságnak lelke, ki az atyától származik, az teszen bizonyságot én rólam" (XV: „Az engemet dicsőíteni fog, mert az enyémből veszi, a mit néktek megjelent" (XVI: 14). A testi feltámadás vitatói mindezek ellené, ben János II. 19. v.re fognak hivatkozni állit -ván, hogy Jézus a maga testéről mondá ott, rontsátok le e templomot és harmadnapra felépítem azt. Ámde a uji ezen helyet illeti: igaz ugyan, hogy maga János is azt mondja a 21-ik versben, mikép Jézus az ő testének templomáról szól vala, és mikor feltámadott volna a halálból, megemlékezének az ő tanítványai, hogy ezt mondotta volna nékiek — de mind ezek dacára is nem tartózkodom kimondani, hogy mint Németország legtekintélyesebb theologusai. részemről is lehetetlennek ítélem, miszerint itt a Krisztus testéről volna szó. Nem is említve azt, hogy ha Jézus csakugyan saját testéről akart volna szólani, minden-esetre világosabban és határzottabban fejezendette ki azt, minthogy az őt ,,jelmutatásra'' felszólító zsidók meg ne értsék, vagy legalább elkellett volna oszlatni félreértésüket, ha csakugyan nem a templomot értette, annyival is inkább, mert tudhatta és tudta is. hogy e nyilatkozatát felfogják használni ellenségei; de mindezektől eltekintve,—lehetlenné teszi a mondott értelmezést főként az irás analógia, melyszerint nem ő maga, hanem az atya mindenhatósága támasztja fel őt. Igy apóst, cselek. III: 15; róm VI: 4; — 1 Kor: VI: 14. Koloss. II: 12. stb. — S valóban méltán tesz figyelmessé Lücke arra, hogy maga János is mindjárt a nyomban következő 22. versben nem azt mondja „feltámasztotta magát," hanem az eredeti szöveg szerint feltámasztatott. C TjrspOrj.). Ehez járul még különösen az is, hogy alig lehetne isteni mesterünk bölcsességével megegyeztetni, miszerint oly céltalan és a fenforgó helyi és ido körülményekhez legkevésbbé sem illő beszédet szólt volna, a minőnek fogna az feltűnni azon esetben, ha csakugyan ugy állna a dolog, mint a testi feltámadás vitatói vélik. Jézusnak itt a néptömeggel van dolga, mely először távolról sem gondolt az ő kivégeztetésére; másodszor pedig ha az általa kívánt jelül csakugyan a halálból leendő önfeltámasztást mondta volna az idvezitő: akkor e jel ama népre nézve merőben liypotheticus, sőt jóval később történő bekövetkezése miatt érthetetlen is, leendett; már pedig ezt nem akarhatta Jézus, miután egyszer engedett kérésüknek. Oly világosan és meggyőzőleg kifejti különösen Lücke, jeles commentárjában, hogy a vaóq s annak lerontása, nem jelenthet mást, mint a zsidónép cultusát (melyet az ökröknek, juhoknak és galamboknak árusi ugyancsak rongáltak), mely helyett akart épen Krisztus egy szebb és dicsőbb templomot építeni, t. i. az Istennek lélekben és igazságban való i m á d ás á t: hogy alioz többet adni részemről sem nem tudok, sem szükségesnek nem tartok. — (Lásd Lücke commentárja 1-ső darabjának 417 — 437. lapjait.). Nem akarok én szemet hunyni azon mindenesetre nyomos ellenvetés előtt, „hogy a mi értelmezésünknek ellentmond az evangelista tekintélye, és ha e tekintély mellett szilárdul meg nem maradunk, akkor egész tlieologiánknak alapját lerontottuk. ' Ámde a ki nem akarja felejteni, miszerint a tanítványok hitéletének kifejlése, s apostoli hivatásukra való előkészülete nem valami mágikus erővel és hirtelenséggel történt, 37*