Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-04-06 / 14. szám

és leányokban gazdagodolt egyházunk, — egy kegyes özvegy, utánozva az evangélioini özvegy szép példáját, vagyonának meglehetős részét a templom perselyébe tévé, — nevét is megmondom, ez a legszebb emlék sirja fölé. Ugyanis néhai tek. Csáfordi Tóth Sándor ur kegyes özvegye, Vörös Luiza asszonyság a Győrött köztiszteletben álló, nemes eelok körül mindenkor lelkes Vörös család. egyik legnemesebb sarja, kilépve a halál által soraink közül, azzal emelt közlünk magának felejthellen emléket, hogy rólunk végrendeletileg, ilyformán gondoskodott: — hagyott gyülekezeti közpénztárunknak 5250 frttot o. é. s a nálunk már lizezret igen megközelítő özvegy egyházinök alapítványának 2100 forintot, — házi szegényeinknek 103 forintot. Az egyházfiak alapítványának 630 forintot, — s kezeink közti bizonyos Mészáros-alapnak 157 forint. 50 krajcárt, — összesen 8242 forint. 50 krajcárt o. é. Ez csakugyan szép perselyajándék, — szép szó, szívesen halljuk azt. Nyugodj békén kegyes jóltevönk ! a Vörös Loiza nevet, — kire mint igazán a magas miveltségü, és legtisztább lelkű nők egyikére most még egytől egyig jól emlékezünk, hiszem Istenemnek, egy egész gyülekezet fogja tovább is, örök időkig, hálásan említeni.. Jött, oh még több is jött a perselybe. Tek. Zmeskál József ügyvéd ur közel kétszáz darab igen becses könyvvel gazdagilá gyülekezeti kónytárunkal. Tek. Horváth János ur, kereskedő s egyik legbuzgóbb gyülekezeti tag, oda ajándékozta a gyülekezetnek nála levő tartozását, 84 o. é. forintot. A pesti árvaháznak is küldünk, ha el nem küldték már: 10 o. é. forintot. De inost sincs mult évi perselyünk kiürítve még, —az ó-év utolsó napján (két esztendei szokás) reggel s délest az isteniszolgálat alkalmával 22 frt 96 krt adakoztak az ismert gyámalap részére a buzgó hívek. A gyámalap még csak igazán a perselybe való. --- de mi a mull évben már kiürítettük a gyámalap tartalmát, s belőle, t. i. odaadva az egész összeget, 245 frt 50 kr. erejéig segiletlünk szegényebb gyülekezeteinken szerteszét. — Mig lakatra nem teszem a perselyt, mit mondjak még? Azt, — hogy épülünk is kivül — belül. Az ugy is elég nagy parochiát gyülekezezetünk egy uj s egymás mellett alant negy szép bollot képező, körülbelül húszezer forintba került emeletes épületlel hosszabbította meg. Épületünkkel bármily szépítő társulat is megelégedhetnék, — nem hiába, hogy a jeles ifjú építésznek már neve is oly jól hangzik, a mi örömünk, — akarom mondani : Örömy építette azt. Azonfölül nem szerénytelenség, — részemről benső öröm kifejezése csupán , — belülről is épül nálunk Sión, épenséggel nem mintha eddigelé demolirt állapotban lettünk volna talán, — egyháziasság, kegyelet, meleg részvét a szép és jó iránt, a hol nem is hittük volna, köztünk most sok helyt, onnét törnek elő. Csak most tiszteli igazán a győri ev. gyülekezetnek örege apraja az ősök által épitelt egyházat, — nincsenek most templomunkban üres padok, — most a lelkészek is rendre hallgatják egymást, — most, kivált nevezetesebb ünnepeinken, a buzgók egész zöme, tömege szokta egyházunkat ellepni, most sokszor elkelne a nagyobb tágasabb templom is, — pedig be kényelmesen megfúrtunk azelőtt, — most igazán békés, boldog, virányos révpartban érezheti magát a köztiszteletben megőszült, de azért elég erős s a legjobb egészségnek örvendő főpásztor, — hisz ián csak meg van elégedve Ielkésztársávál is — öl szinte istenítő hívei között. De tudjuk ám azt is, honnét fűv a szél, — s hogy az ily tiszta vallásbugó szellemre, a kegyeletre a vallás, az egyház s annak lelkészei iránt, nem kis befolyást gyakorolnak az irányadók, a zászlóvivők, a gyülekezet elsőbbjei, — tehát tetszik, nem tetszik nekik az irányadóknak, ott állva az állványon, a gyülekezet élén, bele ö velük is a perselybe. Mennyire említést érdemel itt, hogy több jelesek nevét most elhallgassam, gyülekezetünk jelen tiszti kara, s a kormányrudon, az evedzövel kezében, vezetve a gyülekezet sajkáját, mint volt alkalma vezetni igazán habok, hullámok felett, — a vallásbuzó ősökről nevezetes P e r 1 a k y név. Perlakynk, a gyülekezeti felügyelő, tudj' Isten, ö hány kapilulatiot kiszolgált már, kapitulálni, habárain félrevonulni akart ő ez idén is, mint már többször, — de a szépre s jóra fogékony nép, az érdemet lelke s szive mélyéből méltányló gyülekezet, az elismerés, a hála érzékeny szavai között újra kebléhez -szoritá az előbb szabódzó s válni készülő tek. Perlaky Dániel köztiszteletben álló s egyenest a gyülekezet élére termett felügyelöt, és mindannyian uj lelkesültség, uj öröm kitöréseivel, mint zászló körül, sorakoztunk elnöki széke körül. Nem kevésb kitüntetés érte ez alkalommal iskolafelügyelönket is, — a hires tollú egyházkerületi világi főjegyzőt, az egyházkerület gyors és éles felfogású szónokát, tekintetes Zmeskál István urat, a gyülekezet körében, különösen a nevelés terén szerzett bokros érdemeiért. — Ezeket rakva igy én is a perselybe, — vagyis kiürítve a perselyből, — összeteszem most már kezeimet a persely felett, és hálát adok Istenemnek, hogy környezetemben ennyi a perselybe való, hogy az Ur ily szőlőt bízott reám, — s aztán, az az ohajom, kérésem is Istanhez, adjon máshová is ennyit a tele perselyből, a vallásos buzgalomból, nemeslelküekböl, — igy majd, mint fajulásunkat nem, ép ugy sokáig türt szegénységünket sem vetheti avagy csak egy árva szócskával is, többé soha de soha szemünkre a világ. Isten velünk! — Nálunk azokra a Pestről szállingoló piros, fehér s tudj1

Isten hánykrajcáros, forintos nyugtákra haragú sznak sokan ! — Ez kissé erőltetett is, annyi igaz! Horváth Sándor, győri ev. lelkész. Nt. szerkesztő ur ! Méltóztatik tudni, hogy a szegény prot. papot sokszor éri pironság, néha méltán, leggyakrabban pedig méltatlanül. Egyszer a remek Révész Imre pirongat meg bennünket, hogy tudatlanok vagyunk, és mégis nem tanulunk. Pedig talán nem is tudja, hogy a hasunk, éhségünk miatt korogván, s gyermekeink miatt sírván, sem módunk, sem kedvünk nincs tanulgatni. Mikor pedig nt. szerkesző ur hord le bennünket, állítván, hogy ha buzgó lelkipásztorok volnánk, — tudnók annyira lelkesíteni