Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-02-10 / 6. szám

ledéstíl, mint a tanmté^ekgyl^i^an^ dául a

z

Jr

®^1

ü

r

|y1

nevét viselendi, addig- másfelől mindazon ifjak, kik belőle szellemi táplát nyerendnek, mindig hálásan fogják emlegetni a Szálbek György nevét; mert azon honfiak, kik szegénységök miatt sehol sem tanulhattak volna; ingyen, vagy olcsón tanulni módot nyervén azáltal, hogy a szászvárosi ref. gymnasium alapitói I. Rákóci, Barcsai, Apafi fejedelmeink, Barcsai Mihály és Sándor, Naláci József, Bálint Heléna, Barcsai Ábráhámné, gr. Kun Zsigmond s mindazok, kik közelebbről adakozván, már hirlapok utján közolvék, a tanitók fizetéséről gondoskodtak, valahányszor eszökbe jut, hogy csak ezek segélyével emelkedhettek fel a barmok sorából, áldani fogják hamvait az ily buzgó honfiaknak, és ez monumentum aere perennius leend; mert azok, kik például Krajszinayer Anna, Lippert János, Rápolti Székely Péter hagyományából jutalmat vagy segélypénzt kaptak, valahányszor e jutalom- és segély osztás megtörténik, áldást kérnek azoknak porára Istentől, kik magoktól az élvezeteket megvonván is, megtakargatott vagyonukat a szorgalom fölsegéllésére és megjutalmazására félretenni elég erényesek voltak. Eljővén már iskolánk fedele alá, Szálbeck Jacab ur kegyéből, az irám érlekes könyvgyűjtemény, szükségesnek látom egy pár szóval az igazat földeritni azon tudositás ellenében, mely „Korunk" 1860-dik 8-dik számában nem épen igazán van közölve. Szálbeck Jakab urnák felajánló levelét Nagy Ignác ügyvéd ur 1860 september 20-dikán adta át az iskolai elöljáróságnak, mely is azt tüstént megköszönte és értesitette az ajándékozót, hogy egyik iskolai elöljáró, az ajándékozó barátja, a régi szives barátság föl— í'risitésére egy napot szentelendő, le fog a könyvekért menni. Ennek ezen szándéka állott november 4-kéig; akkor átlátván, hogy tőle nem lehet, ugy bizlam meg én alólirt a könyvek elhozásával. Én pedig erről tüstént értesítettem az ajándékozó urat, de ugy hittem, hogy annál, ki ajándékozta, 5—6 héttel tovább állása nem hoz kárt, mig az iskolának igazgató, és egy osztálynak tanitó nélkül létele, ha csak négy napra is, szellemi kár s a gyermekeknek dolog nélkül levése nagyobb feleletteherrel jár, mint a könyveknek egy pár héttel később elhozása. Szabó György igazg. tauár. KÖNYVISMERTETÉS s Az Árpádház korában élt írók magyarid. A középkorban s még azontúl is egy ideig a tudós világ csaknem kizárólag a latint használta irodalmi nyelvül. Még a törvénykezés és vallás is csak olykoron, csak a mennyiben a mindennapi élet szükségeinek feleltek meg, képeztek kivételt, a történeti munkák pedig, természetesen nálunk épen nem. S ez másutt is ugy volt. Az egykorú vagy közel egykorú munkák ez által csak tudósok által használt forrásokat képeztek. El vannak zárva a nagy közönségtől, mely ekkép nagy szellemi élvezettöl van megfosztva. Franciaországban egy hires államférfi s nagy történetíró — Guizot — vett magának fáradságot a merovingok, carolingok és capetingek történészeit bemutatni. Hasonló vállalat megkezdéséért, mi Szabó Károlynak vagyunk lekötelezettjei. A mult évben ö egy nagyszerű gyűjtemény alapkövét vetette meg. Megkezdette. „Magyarország történetének forrásai, alapításától a XVI-dik századig" című gyűjteményét, melynek I-sö füzetét „Béla király névtelen jegyzőjének könyve" tette. Históriánknak e munka legrégibb s Hölzer óta sokszor megtámadott és méltatlanul, gyanúsított forrása. Tanulságos és becses ránk nézve kétszeresen. A közelebbről megjelent II füzet három munkát: kettőt a IV-ik Béla alatti tatárjárás történelmezőt a „Rogerius mesterét" s „Tamás spalatoi esperesét, s Julianus dominicánus barát levelét Nagy-Magyarország dolgáról. Minden országnak története sajátja a nemzetnek. Ez amaz ősi örökség, mely a törvény előtt szent s eltörölhetetlen örök időkig. Irányában mindenkor kötelezettségekkel bír, s egynek sem szabad azt ugy hagyni az utódra, mint átvállalá, hanem kitisztázása s kritikájahoz járulni köteles. A történetnek emez előbbvitele dicsőséges munka — mert a nemzet nem csak a jelenben él, s érdekében áll tudni honnan jön, hogy megtudhassa hova megy. Az első kérdéssel nálunk sokan és sokáig foglalkoztak s Otrokocsitól Horváth Istvánig sok badarságot beszéltek arról. De épen ezért nem fog-e egy olyan vállalat, melyben annyi balvélemény forrása adatik a nagy közönség kezébe, jó helyett rosszat eredményezni ? terjesztőjévé lenni a hibás nézeteknek ? s szolgálván a nemzeti hiúságnak megvesztegetni a nemzet ízlését? Én ugy hiszem Szabó Károly vállalata épen az ellenkezőt credményezendi. Nálunk ama sületlen östörténelmi kutatások alapját nagy részben nem hazai források tevék. Ezek ritkábban csak takaróul lőnek felhasználva, s akkor is mindig lelkiismeretlenül szándékos ferdítéssel. Igaz — van bennük elég, miben a jóhiszeműség tápot lelhet, középkori mese, elmés barát találmányok stb. De ezekre nézve elég annyit mondanunk, hogy Szabó Károly a fordító. Kritikai jegyzeteiben, melyekkel a munkákat kiséri feltalálja az olvasó a biztos kalauzt. Az első forrásoknak ily alakban közlése nemcsak hasznos vállalat de vonzó is. Magokon hordják a kor bélyegét, melyben írattak, híven letörölhetellenül. Megelevenülnek az ős idők, feltámadnak az ős apák. Mintha valaki a tegnap eseményeit beszélné. Látjuk a honfoglaló ősöket óriási munkájukban. Látjuk IV. Béla alatt a szerencsétlen, a feldúlt Magyarországot legnagyobb megaláztatásában. Ma ugy senki sem tudná elbeszélni: oly keresetlen egyszerű szavakban, egy felöl annyi nemzeti büszkeség, másfelől annyi nemzeti bánat. S mind ezt Szabó Károly tolla szépen és hiven vissza tudá adni. Csak az egyre kérjük öt, hogy vállalatát kisebb idŐ közökben juttassa a történetkedvelő közönség kezeibe. Szilágyi Sándor.