Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-12-15 / 50. szám

adni a netalán elvélelt választás, ha utóbb szerencsétlennek ismerszik föl, nem nyomasztandja helyrehozhatlanul az államot, a közügyet, — szóval megint csak saját élete fentarthatásáért. Most már ezzel is készen levén, mielőtt a restauratiót egyházi szerkezetünkbe is bevinnénk, a könnyebb átérthetés kedvéért vegyük superintendentiánkat ugy, mint kis önálló államot; a minthogy valóban az is, s ezt a solti e. m. is megengedi mondván : „hogy a zsinat egyházi alkotmányunkban nem szervezetileg beillesztett s tényleg létező testület" — s ennélfogva „az egyes egyházkerületek följogosítva vannak még a legfontosabb változtatások s átalakítások létesítésére is." Tehát el levén superintendentiánk egy kis önálló államnak ismerve, ismétlem, vegyük mi is ugy, mint kis önálló államot, melynek legfelsőbb rétege maga a superintendentia, részei az egyházmegyék és még alább a falvak és városok, — s alkalmazzuk reá a restauratio elvét. Hisz ezt alkalmazni sem kell, mégis világos, hogy a restauratio az egyes papokra is kiterjed. Azonban a nagyobb biztosság kedvéért olvassuk rá a kérdés miért-jét is, mert a mint említettük, ez próbaköve a m i t-nek, még pedig épen a solti e. ni. által védett pontra, — s meglássuk, hogy miszerintünk meg is lesz az értelme, mig a solti egyházmegye állítása szerint tökéletes ellenmondás, valóságos sületlenség jö ki. Tehát miért kell az egyes papokat restaurálni ? Azért, hogy „mig az érdemesek erősítést nyerendenek a bizalom uj nyilvánításában, addig nemcsak az érdemetlenek, kik arra mindenestül fogva nem méltók, hanem a gyöngeség, életkor vagy más okok miatt is lankadók, uj, erősb elemeknek fognak helyet adni a netalán elvétett választás, ha utóbb szerencsétlennek ismerszik föl? nem nyomasztandja helyrehozhatlanul az egyházat, a közügyet." A positiv oldalt most már mellőzhetjük. Ime látnivaló, hogy a solti egyházmegye mily nagyol tévesztett, midőn azt állitá, hogy a tisztújítás nem vonja maga után az egyes lelkészek restaurálását, s midőn oly szemfényvesztő argumentumokkal élt mellette. Mindenesetre méltó, hogy ezekből is lássunk valamit. Az okoskodás igy hangzik : „De egy mélyebb tekintet a dolog lényegébe s a lelkészi s az egyházi hivatalok természetébe megmutatja, hogy ezen ellenvetés (a paprestaurálás) álokoskodáson épül. — Az ám a solti e. megyéé; mert bár élesen megkülönbözteti a papban a tanítót az egyházi hivatalnoktól, de mivel e kettő oly szorosan van egymáshoz kapcsolódva, hogy elválasztatásuk a gyakorlati életben lehetetlen, az elmélet nem állhat meg. Sőt az egyes egyházak ezt is ellenünk fordíthatják, felfogván az okoskodás élit, s azt mondhatják: hogy mi a papot nem is mint lelkészt, hanem mint egyházi hivatalnokot akarjuk restaurálni. Ez pedig egyre megy ezzel: akár a követ a bagolyhoz, akár a baglyot a kőhöz. De lássuk az okoskodást tovább : „Ugyanis a lelkipásztorság oly hivatal (mégis hivatal melyrevaló készülésünk egész éltünk gondját, minden lelki erőnket, anyagi megélhetésünk egyéb munkáinak hátratételét igényli, — s azt kívánja, hogy • ki a lelkipásztori pályára lépett, az mindenestül lelkipásztor legyen, s e hivatalában keresse életcélját, életeszközeit." stb. — Csupa életphilosophia! s még valóban jó is lenne, s a kenyér is megmaradna mellette, ha a tapasztalat ellent nem mondana. Hát az állami hivatalra való készülés nem igényli az egész élet gondját, s az illetők minden lelki erejét, s az anyagi megélhetés egyéb munkáinak hátratételét ? S nem kívánjuk azoktól, kik állami hivatalra léptek, hogy mindenestül hivatalnokok legyenek, s hivatalukban keressék életök célját, életeszközeiket? Hogy lehet hát, hogy ezek mégis restauratio alá esnek? Egyébiránt, ha a tapasztalat nem cáfolná is meg az okoskodást, még akkor is azt mondanám : inkább elv kenyér nélkül, mint kenyér elv nélkül, —s ez jobban is illik protestáns lelkészhez stb. De hagyjunk fel a megjegyzésekkel, mig kellemetlenséget nem okozunk, bár a solti egyházmegye tisztikara nagyon is megérdemelné, mivel oly vigyázatlanul járt el indítványozásában, hogy belőle igen kemény vádakat lehetne emelni ellene. Azonban bármint türtőztessem is magamat, bármint igyekezzem is udvarias lenni, az igazság érdekében annyit mégis ki kell mondanom, hogy a solti egyházmegye a restaurationak még csak elvi oldalával sincsen tisztában. Mert ha lett volna, akkor vagy az egyes lelkészek restaurálását sürgeti, vagy ha ezt nem akarta, legalább az elv megmentéséért ugy járt volna el, a mint a 48-ki kormány a falusi jegyzők választásában. Nevezetesen az nem követelte a falvakban a restaurationak szigorú keresztülvitelét, hanem bizta magukra a községekre. S ennek azon áldásdűs eredménye lön, hogy némely falunak két jegyzője, söt néha több is volt, egy évben. S ezt az országgyűlés tehette, mert egy jegyző kitétele legkevesebb bajt sem okozott az országnak; mig egyházi alkotmányunkban egy lelkész igen fontos jelentőséggel bir. Bizonyítja a laskói ügy, melynek mi is tanúi valánk a superindententialis gyűlésen. De bár ez veszedelmesebb lett volna is a rendes restauratiónál, mégis ha a solti e. m. csak igy jár is el indítványozásában, könnyebben meg lehetne vele békülni, mert legalább elvtelenségbe nem esik. Azonban ezt is hagyjuk el, s térjünk a dolognak más oldalára, — tekintsük az indítványt ugy, mint gyakorlati kérdést, — feltevén, hogy a solti e. m. elvesen járt el indítványozásában — s mondjuk el reá igy is véleményünket. De mielőtt ide térnénk, megemlítem, hogy nt. Szász Károly urnák, mint embernek, divinatorságát azért nem ismerem el, mivel nemcsak hogy ily fogyatkozásteli indítványt pártolt, hanem még azért se, mivel ezenfelül Makiári P. L. űr cikke ellen irt levelében az utódokról is igen roszul gondoskodik. A divinator nemcsak önfeláldozó, hanem épen ugy tisztában van a jelennel s a múlttal, mint van a jövővel. Most már visszatérve a dologra, tehát tegyük feí, hogy a solti egyházmegye elvesen járván el a dologban, az általános restauratiót sürgeti, s mondjuk el rá véleményünket. A restauratiót én két okból nem óhajtóm, u. m. egyházi és hazai szempontból.