Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1861-12-15 / 50. szám
Egyházi szempontból sem óhajtóm azért: a) mivel még népünk erkölcsi és vallásos életét nem látom oly fokra emelkedettnek, hogy a restauratiot helyesen tudná az egyház, mint ilyen javára használni. Kivételt érdemelnek itt az alföldi szabad városok és az azok körül fekvő falvak lakosai, a mennyiben ezek a 48-diki események előtt is nagyobb részint önállók és szabadok levén, egyéni személyes jogaik gyakorlata által az érettségnek egy meglehetős fokára vergődtek. De a dunántúli és a tiszáninneni rész, s általában véve azon helyek — pedig ezek többségben vannak az egész országot tekintve amazok felett — hol a jobbágyság csak nem régen, csak az emiitett időben szüntetett meg, — tehát a hol nem volt a jobbágyságot tevő egyedeknek az előtt joga, és igy az újdonságnál fogva még nem ismerkedhettek meg eléggé a szabadság igazi mivoltával stb. nem csak hogy nem érett meg a restaurationak, mint egyéni jognak helyes használatára, hanem még erkölcsi és vallásos tekintetben romlott is. Tegyen bizonyságot mellettem itt minden lelkész, a ki ily vidékeken lakik ; valamint bizonyságot leszen emlékezetem szerint azon keserű tapasztalat, hogy többnyire csak a dunántuli egyházaknak van baja a lelkészekkel, mig az inneniben sokkal kevesebbnek. Igaz, hogy ezzel kárhoztatást látszom szólani a jobbágyság megszüntetésére : de csak is látszom, mert hogy vallomást tegyek, nem csak hogy legkevésbbé se roszaom, söt inkább állami életünk egyik legtökéletesebb netovábbjának tartom; mivel meg vagyok győződve, hogy felszámítva azon igen sok áldásdűs következményeket, melyeket hazánkban előidéz : nem csak az állam, hanem az egyház terén is százszorosan fogja kárpótolni az ideiglenesen okozta hiányokat. Tehát nem szólok kárhoztatólag, midőn igy íelelek: mi Magyarország, mint állam, tehettük, mert volt erőnk, volt hatalmunk a tévelygőt, a garázdát rendre utasítani; de az egyháznak, ha csak segítséget nem kér, nincs, mert az ö kormánypálczája egyedül csak az ige, módja csak a szeretet. b) Igazgatási tekintetben. Ennek egyik oldalát teszi a fegyelem, másikat a törvénykezés. Az elsőről, habár röviden is, már szólottam. A mi pedig a törvénykezést illeti, lehet, s adja Isten, hogy csalatkozzam, de attól tartok, hogy itt majd a világiak lesznek a túlnyomók, csak is a törvényhozók. Ezt pedig, ugy hiszem, hogy egy lelkész se szeretné! Nem akarok senki ellen is gyanuskodni, annyival pe<lig kevésbbé vádaskodni; de itt is elmondom véleményemet. Én ugy hiszem, hogy ha a restaurátio életbe lép, tehát ha restauráljuk az egyes papokat is, nagyon természetes, hogy igy az állásaikban ingatag lelkészek majd igyekezni fognak oly tekintélyes férfiakat szerezni, a kik által biztosítva érezzék magukat a vándorlás és az éhhalál ellen. És ha ez megesik, pedig megeshetik, mert a mi lelkészeink nagyon szegények, mi hihetőbb, mint az, hogy ismét előáll a patronatus. Ha pedig ez életbe lép, akkor nem csak az egyes papok, hanem általában minden lelkész, még az esperesek és a püspökök is függvén a világiaktól, nagyon sokat fognak engedni nem csak személyes, hanem hivatalos jogaikból is úgyannyira, hogy később csak is a világiak levén a mindenhatók, azt érik el, a mire 1790-ben törekedtek. Szinte hallom zúgni a restaurátio elvbarátait, ha nem vádaskodólag is, de ügyöket védve: megtört már 48 óta a patronatismusnak ereje, lehetetlen, hogy az feltámadjon többé! Jó, itt önkéntesen meg hagyom magamat fogni, s bízom a feleletet a jövendő ítéletére. De annyit mégis nyíltan kimondok, hogy ha a patronatusoktól megakartok szabadulni, miután a papban más a lelkész, más a hivatalnok, vagy mondjatok le a papság hivatali oldaláról, s ekkor nem csak a patrónusoktól szabadultok, söt még kenyeretek is biztosítva lesz, — vagy pedig ha a kenyér mellett a hivatalt is meg akarjátok tartani, akkor addig, mig a nép erkölcsi és vallásos tekintetben meg nem érik, ne restauráljatok ; mert különben a patronatismustól, mivel nálunk nincs papi birtok, papi^örök, csak is egyedül az Isten menthet meg. 2) Hazai szempontból, még pedig nem is a jelent, hanem a kedvezőbb, a szebb jövőt tekintve, mivel hazánk szerkezete alkotmányos monarchia levén, egy igen veszedelmes pártoskodásnak vethetné meg alapját. Azonban itt mindenki jól megértsen ; a miket mondok, nem azért mondom, mintha én az általános többség nézetét nem osztanám, hanem azért, mivel számitásunk csak is a jelenből feltett jövőre terjeszkedhetik ki. Tehát azt mindenki tudja, hogy superintendentiáink mindegyike egy kis önálló államot képez. Ha most már a restauratiot, mint elvet, általánosan kimondjuk, s a superintendentialis elnökök is választás alá esnek, mi bizonyosabb, mint az, hogy egyházunk tettel oly elveket fog hirdetni, a melyek hazai szerkezetünkkel ellenkeznek. Feltéve most már, hogy ez megesik, nem természetes-e, hogy az áitalános restauratio, — miután egyházunk az ország lakosságának ha nem több, de bizonyosan egy harmadát teszi, továbbá elősegitöleg hat még ehez azon körülmény is, hogy akkor kettős restaurálási tér lesz: — oly veszedelmes pártoskodásnak vethetné meg alapját, milyennek vethető vala. ha átalános érvényt nyert egyházunkban, épen a solti egyházmegye által idézett nagyszekeresi (1708) és debreceni (1681) határozat; mivel akkor még csak a kiváltságos osztály restaurálván, az egyház mint ilyen, nem tehetett volna különbséget a nemesek és nem nemesek között. Itt van az ok is, melyért egyházunkat megsemmisülés érhetné. Es én valóban nem tudok elég hálát adni az Istennek azért, hogy az idézett restaurationális határozatok egyházunkban általános érvényt nem nyertek; inert igy nemcsak egy igen terhes vádtól „a protestantismus fészke a forradalmaknak1 1 szabadultunk meg, hanem még ezenfelül igen veszedelmes háborgástól menekedett meg édes nemzetünk. Ezek egyszerűen érveim a restaurationak behozatala ellen egyházunkban, s ezeket oly erőseknek tartom, különösen pedig ez utolsót, hogy, ha a restauratio elve mind ezen érvek dacára is egyházi szerkezetünkbe elfogadtatik, nem félek kimondani, miszerint a restauratio által kényszeritett ^fk p a , x l <T ^
