Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-11-03 / 44. szám

lyamába nyulunk s viszonyaink mielőbbi kedvező alakulására mindjárt közvetlenül hatunk. A tisztújítók sürgős törekvése önnön céljoknak sem felel meg. Mert mi is a céljok? Más nem lehet, mint hogy a hiányos egyént minél inkább lehetetlenné, a deréket pedig minél inkább lehetővé tegyék. S mégis eredményben amazt három évre biztosítják és emezt sem tovább; íme midőn a fa ferde ágát tövében le akarják nyesni, az egyenest minél magasabbra növeszteni, mindkettőt szépen egyformára csonkázzák. Ez meglehet, — mondják az ellenoldalon, de a gyakorlat, mint tapasztaltuk, a hiányos egyénekből is állandó tisztviselőket teremtett. Ez igaz, de az is igaz, hogy ebből nem a hároméves tisztujitás, hanem egyenesen az következik, hogy teljes mértékben érvényesítsük a meglevő törvényt, mely az efféle vészes gyakorlatnak bizonyosan inát szakasztja. A törvény az eljárás módját és fokozatát is szépen megszabja. Előbb közösen, csendes vérrel, tartozott tisztelettel való megintés, azután felsőbb forumhoz való felebbezés, ha ennek intése sem használ: elmozdítás. De ki az, ki a hivatal minden előnyeivel rendelkező tisztviselő ellen a húrt megpendítse, az első nem helyeslő szót szemében kimondja ; ki az, ki azon helyre röpítse fel nyilát, honnan csak néhány megmozdított kő segítségével lezűzathatunk ? Ha ily kérdéseket is tennénk fel, ha ily kilátások felett is aggódnánk, akkor valóban nagyon szomorúan állana dolgunk, akkor minden prot. küzdelmi erő, minden igazságért hevülő szikra kialudolt volna keblünkből, akkor valóban semmi intézkedés, semmi törvény, még a hároméves tisztujitás sem menthetne meg. De nem igy van, ha valaha, most az ellenzéki szellem igen élénk, bátran szembeszálló. Ugy, hogy ha a mult időkben, különösen a lefolyt 12 évi korszakban sürgettetett volna a restauratio, teljesen érteném s helyeseltem volna ; de most, midőn a visszaélő hatalomnak szemébe nézni jóformán senki nem irtózik, — nem érthetek egyet. Sőt jelenben régi törvényeink ide vágó pontjai, — melyek sem 3 évet, sem 10-et, sem 20-at nem szabnak, de egészen az egyházi testületekre bizzák, hogy az egyénekhez képest az évek fonalát mindenik után meddig ereszszék, — oly kielégítők, oly bölcsek előttem, hogy ha mait egy szerű magán indítvány állanának is, egész erővel ezekhez fogódznám. S valóban a három évre szóló hivatalmüködés olyanformán tűnik föl előttem, mint egy-egy kártyajáték-partié, mely három év alatt játszatik le, ekkor azt mondják: zavard össze, oszszad újra. — Pedig az egyház ügye mégis csak komolyabb ily mulatságoknál. A tisztujitás mellett külföldi hitrokonainkra való hivatkozás is gyenge bizonyíték; tudjuk, hogy mit az egyház kedvezőbb politikai helyzete egy helyen megenged, másik helyen tiltja. Gondoljunk csak reá, hogy ha az alig mult nehéz időkben minden tömörülés nélkül amolyan hébekorba való skot egyházi elnöklet alatt díszelegtünk volna, mi leendett egészen önálló, de magokra hagyott egyházainkból. Én tehát a tárgyra vonatkozó canoni alapot sürgetem, azért: mert az egyház valódi érdekeinek ama szándékolt uj szabálynál jobban megfelel; az egyesek alkotmányos jogait inkább biztosítja ; az oktroyt elkerülhetővé leszi s egyúttal ősi törvényeink iránti pietásnak is elég van téve. Mindezeknek utána óhajtóm, hogy én is, más is jövendőre épületesebb tárgyakkal jelenhessünk meg e lap hasábjain. Bihari Imre. ISKOLAÜGY. FELELET A DEBRECENI KÖZLÖNY EZ ÉVI KÖVETKEZŐ KÉRDÉSÉRE : Mik a népnevelés hiányai, különösen Debrecenben és vidékén? s mik azon eszközök, melyek által Debrecen és vidékének népét a közügy nagyobb pártolására ösztönözni lehetne ? (Vége.) Hol nincs jutalom, ott lelkiismeretes munkát várni fölötte tapintatlan s a dolgok természetével nagy ismeretlenséget árul el. Az értelmes és nemesen érző nem fog ugyan helytelenül pusztán anyagi érdek után sovárogni, vagy abban keresni egyedüli jutalmát; de az is bizonyos, hogy csak esztelen munkálhat cél nélkül s miután minden munkának célja valami eredmény — akár a közjó akár magunk érdekében, — ezen eredményérti küzdés kárpótlással vagy elégtétellel tartozik a munkásnak, legyen e kárpótlás, e jutalom ismét szellemi, vagy anyagi: — a munkás méltó az 5 bérére. Fizessük tehát illendően néptanítóinkat, védjük meg életgondjaiktól, adjunk nekik módot, alkalmat s eszközöket, kellő iskolai szerelményeket, hogy ne csak jól taníthassanak, hanem jól nevelhessenek is; mert eddig, mint láttuk, jól sem is taníthattak, nevelésről pedig szó sem lehetett. Ekkor jogosan követelhetjük majd, hogy észszerűn, a neveléstudomány jelen állásához méltólag s nemzeti életünk igényei szerint tanítsanak és neveljenek, — biztosak lehetünk egyszersmind hogy nem kényszerülünk annyi desperatioból néptanítónak fölcsapott mestereket verbuválni. Ide kell hatnunk! — Azt iine már beláttuk, hogy ha földbirtokainkat értékesbbé, jövedelmezőbbé akarjuk tenni, — tehát az előleges, gyakran tetemes beruházási költségektől nem tartózkodunk, és az értelem s szív mivelésére, az emberi legszebb tehetségek kincsbányáinak legháladatosban kamatozó alapjára, a nevelésre szabadna visszatartanunk egy fillért is, mit arra szentelhetnénk? A debreceni népiskolák saját hiányait illetőleg e kettőt kell kiemelnem : 1-ör hogy a város roppant kiterjedéséhez képest csekély számmal vannak, melynél fogva némely városrészből nagyon messze kell járni a gyermekeknek, s egy-egy tanitó keze alá fölös számban kell össze-