Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-10-20 / 42. szám

Mindhárom rendbeli pályamunka beküldésének határidejéül kitüzetik 1862. év sept. 1-sö napja. A választmány javaslata hírlapok utján közzététetni rendeltetett. 9. Az egyetemes tanügyi bizottmány jövő ülésének helye S. Patak 1862. sept. 24. 10. Ezen jegyzőkönyv felolvastatván, hitelesíttetett s kinyomatása 500 példányban elrendeltetett. Jegyzette Kun Bertalan, helyettes jegyző. KÖNYVISMERTETÉS. KÖNYVISMERTETÉS ÉS MÉG VALAMI. Négy hó előtt az Osterlamm általi bibliographiai értesítőben egy igénytelen munka vonta magára figyelmemet. „Johann Pogners Verzeichniss über den Bau der ewang. Kirche in Pressburg und Johann Liebergott's Tagebuch." Ennyi volt az egész, sem több sem kevesebb. Az egyszerű cim alatt valami egyháztörténelmi forrást gyanítva, — mert a följegyzések egyikét sem ismerem — siettem a munkát meghozatni. De a kiadó nevét azon sem árulta el semmi; azonban a cimből megtudtam annyit, hogy Liebergott naplója 1672-ön kezdődő üldözésekről szól. Feszült figyelemmel fogtam az olvasáshoz, növekedő érdekkel folytattam azt, de elkomorult bánatos érzelemmel tettem le a könyvet. Nem a tartalom miatt. Nem ma kezdem olvasni a történeti följegyzéseket s naplókat, melyek a protestánsok üldözéseit tárgyazzák, vagy a monographiákat, melyek hazánk legszerencsétlenebb epocháit illustrálják. Megtanultam a nil admirari-t, mihelyt törvényszegésekről, kegyetlenségekről van szó; mint az orvos, ki a nyögésekhez, fájdalom jajjaihoz hozzászokott s a legkínzóbb mütételeket tudományos vizsgálódással nézi végig. Bármennyi uj van is e könyvből s bármily érdekes is az— egyéb hatott rám. Szerkesztő ur! 1848-ban a sajtószabadság meglepte a nemzetet: Senki sem volt rá elkészülve — s mire a történelmi működés ennek megfelelő irányt vehetett volna, megkezdődött a küzdelem korszaka. A nemzet egyébbel volt elfoglalva s ez egész időszak felhasználatlanul folyt le. Söt pótolhatatlan veszteségeket szenvedénk. Ki fogja nekünk visszaadni Tököli naplóját s az ezzel együtt Enyeden elhamvadt drága gyűjteményeket ? Tanultunk-e hát az előzményekből ? 1860. november óta a sajtó szép szabadságnak örvendett. No valahára rájött az idő a protestáns történeti emlékekre, melyek, mert kizárólag üldözésekről beszélnek, csak itt-ott veszendő kéziratokban kerenghettek. Most semmi sem gátlá, hogy ezek egymásután napvilágot ne lássanak. Ott van például Bod nagy becsű egyháztörténete, melyet a fáradhatatlan Salamon József mentett meg — hála neki érte 1 — az örök elveszéstől, ott van a theatrum eperjesiense s más ismert és kevésbbé ismert források, a Zürichben Ádám Gerzson és Antalfi János által lemásolt emlékirat stb. Tizenegy havi szabad lélekzés volt engedve. Midőn a protestáns autonomia megtámadtaték, akadtak lelkes és buzgó férfiak, kik azt megvédelmezék. Ur és földmives, gazdag és szegény részt vett a küzdelemben. Ön szerkesztő, életének elét a dunaparti irodában tölté s lapja iránt a közönség szokatlan érdekeltséget tanúsított. Főuraink elöl— jártak s ama lelkes és g a z d a g ifjú nemes nem késett vagyonát és szabadságát kockára tenni. E 11 hó alatt ön is, amaz ifjú is, elfeledkeztek a nyomor éveiről. A szenvedő ősök emlékére önök mit sem áldoztak, sem ön, sem amaz ifju. Önnek lapja egyetlen történelmi adatot sem tartalmaz, mely 1860 előtt meg ne jelenhetett volna, s a legtudósabb protestáns búvár elfeledte ama lelkes ifjút figyelmeztetni, hogy fillért áldozzon abból Bod munkái kiadására, a mit csak néhány hó előtt oly nemes feláldozással, oly mély vallásossággal egészen kockáztatott. S a két protestáns „Monumenta", mely időközben indult meg, a sárospataki és a Fabó-é, nem nyújthatott volna-e tért ilyes munkákra, mert hisz kézirat dolgában csakugyan egyik sem szorult volna meg. A tizenegy hó elmúlt s itt vagyunk egy ujabb sajtótörvény küszöbén. Most már elmélkedhetünk mulasztásunkon s azon tanulságos körülményen, hogy 11 hó alatt épen 11 ív oly munkát adtunk ki, mely azelőtt nem jelenhetett volna meg. Nem tudom, van-e szemrehányás e szavakban ? én nem akartam sérteni, sem önt szerkesztő ur, sem mást.*) Csak a tényt mutattam fel ugy, a mint van. Ó bizonynyal a világtörténet egyik legfényesebb, legszebb lapja a magyar protestánsoké. S hogy az ősöknek méltó utódaik vannak, azt szemünkkel láttuk. De mi szörnyű indolens, gondatlan nép vagyunk. — Mert a hálátlan szót készakarva nem használtam. Avagy az ősök önfeláldozása, kitartása s szenvedéseinek emléke nem lelkesitö-e? s ha a multak tanulságaira nincs szükségünk, nem kötelességünk-e áldozni a multak emlékeinek? Avagy ha mi az 1672-ön kezdődő tiz évet nyomtalanul engedjük elenyészni, kivánhatjuk-e, hogy századok múlva az 1850-en kezdődő tiz év emléke felelevenittessék ? Mindenki feleljen meg szive szerint e kérdésre s mi pirulva bár. de meleg, köszönő kézszorítással forduljunk Lichner úrhoz. Mondom, Lichner úrhoz, mert időközben kisült — mit különben is sejtheténk, ex ungve leonem, — hogy ő a kiadó. Néhány héttel ugyanis az első kiadás után ujabban megjelent mint első kötetje egy gyűjteménynek következő collectiv czimmel: „Annales Evangelicorum in Hungaria, ad fidem Codicum Bibliothecae Evang. Posonien. nunc primum typis^ exscripti. Volumen I." Az ajánló levélből értesülünk, hogy a II. k. tartalmát Burius Micae-i teendik. A gyűjteményről felesleges volna sokat beszélni. Az előszó tájékoztatja az olvasót. Egy lelkiismeretes szaktudós munkája, mely beszámolásában semmi kívánnivalót sem hagy fen. Pogner és Liebergott naplói első rangú for*) Én nem csak hogy sértve nem érzem magamat, söt köszönöm a figyelmeztetést. Szerk.