Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-09-22 / 38. szám

ségleteink szabad fedezését, vagyis illetőleg, szűkölködő társegyházak gyámolitását tűzte ki szent céljául. — Vegyük szivünkre példabeszédek XIX. 17. v. segélyezésre ébresztő eme szavait Ki szegényeknek ad, Istennek előlegez, s ö megíizet neki e jótéteményért." Emlékezzünk Krisztus Urunkra, ki nem vagyont, nem pénzt, nem mulandó kincset, hanem földi életet adott értünk, önnön vérével váltott meg minket, hogy el ne veszszünk, hanem örök életet éljünk, — és mi mulandó vagyont nem tudnánk áldozni mások boldog életéért ? Nem vagyunk-e mi I. Pét. II. 9. v. szerint „választott nemzedék, nem-e királyi papság és szent nép, hogy nyilvánitsuk annak erényeit, ki minket sötétségből a mennyei világosságra hivott." S melyik Krisztus Urunk erényeinek gyöngye ? Nem-e az áldozatkészség hitben és szeretetben? Nem kell-e tehát nekünk e gyöngyét is nyilvánítanunk ? S ki ne akarna közülünk egykoron Krisztus Urunk által ekkép üdvözöltetni ? „Jertek atyámnak áldottai, bírjátok örökségben a királyságot, mely megvettetett még a világ fundamentoma előtt. — Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, utonjáró voltam és befogadtatok engemet, ruházatlan voltam és felöltöztettetek engemet, beteg voltam és meglátogattatok engemet; azaz : mit egygyel a legkisebbel tettetek enyéim közül, azt énvelem cselekedtétek." — Nemes egyházak! hol felelhetnénk meg ebbeli hivatásunknak,és hol érdemesíthetnénk magunkat urunk eme mennyei üdvözletére inkább, — mint épen, ha az egyházi egyetemes evang. gyámintézetet magunkévá, illetőleg, magunkat e gyámintézet élő tagjaivá valljuk ? Ott, keresnek a szegények, hogy találhassanak, ott kérnek az ügyefogyottak, hogy kaphassanak, ott kopognak az ádáz sorstól üldözöttek, hogy tárt ajtókkal fogadtassanak, ott sírnak a szomorúk és sebesültek, hogy sebjeik envhittessenek s könyüik letörültessenek. Oda adjunk, oda adózzunk, az Isten és a közjó oltárára, oda áldozzunk! hogy ezen gyámintézeti növény, mely tavali évben mustármagból nőtte ki magát, nagy terebélyes fává emelkedhessék és az égi madarak rajta fészkeiket rakhassák s megnyugodhassanak. Ha mi egyházi autonómiánknak e második fáját is gondosan ápolni s szorgalmasan öntözni el nem mulasztjuk, — oh ! megbecsülhetlenek lesznek azon gyümölcsök, melyekben ez minket idővel részeltetend. Ugyan kinek ne feküdnék szivén, hogy a népnek még a legalsóbb rétegei is a tökély magasabb polcára emeltessenek ? ki ne érdekeltetnék, — hogy jó és nem rosz, igaz és nem hamis, őszinte és nem ármányos, bizalmas és nem bizalmatlan, jólelkű és nem lelketlen, nemes és nem nemtelen, erényes és nem vétkes, békés és nem rakoncás, hazafias és nem hazafiatlan, egyházias és nem egyháziatlan, vallásos és nem vallástalan, buzgó és nem eltespedt, felvilágosodott és nem sötétben csak tapogatódzó, Istenhez és törvényeihez ragaszkodó és nem tőle elrugaszkodó — néppel oszthatná földi életét és sorsát ? S ebbeli vágyunk és reményünk pedig meg nem csal, ha egyházunk szellemi épületét anyagi oszlopokra is fektetjük; ha egyházaink minden iskoláit és templomait, mint az emberiség nevelőintézeteit, jó karba hozzuk ; ha egyházi tanítással foglalkozó hivatalnokoknak legtöbb helyütt már valahára a koldusbotot kezeikből kiragadjuk. Ezen célnak pedig megfelel az e. e. e. gyámintézet rendeltetése. Tegyük tehát le, ezen tökébe nélkülözhető, megtakargatott filléreinket, és megszámlálhatlanok lesznek azon kamatok, melyeket ez utón erkölcsi tekintetben is nyerünk. Mind ebből tehát kiderül, hogy az e. e. e. gyámintézet felsegélésére adnunk kell. Már most csak az a kérdés^ hogy és miképen kell azt eszközölnünk ? melyik az e célravezető legjobb ut és mód ? Es itt megvalljuk, hogy nincs nehezebb feladat, mint ott, hol adni kell, erre a módot meghatározni. Mert annak, ki adni akar, minden, — keresztyéni szellemünkkel megegyeztethető mód jó; mig ellenben azt, ki adni nem akar, még az égi adakozási rendszerek sem elégítik ki. Mi tehát, a nemes egyházaknak, a részint már itt-ott életbe hozott, részint még életbe hozandó adakozási módok közül e következőket kiszemeltük, hogy ezeknek bármelyikét maguknak adakozási vezércsillagul kitűzhessék. Figyelmet érdemlő adózási módok e következők : I. Az egyházi közadó, avagy az egyházi személyzetre, birtokaránylag kivetett adó. Ezen közadórendszer sikeres gyakorlata két feltételtől függ: az egyházi személyzetnek a közjó iránti világos öntudatától, s ennek hiányában az executiv hatalomtól. Boldog azon egyház, mely jelen körülmények közt az elsővel dicsekedhetik, ott a közadórendszer akadály nélkül virágzásnak induland. De mi történjék az ellenkező esetben? Tán az executiv hatalomhoz nyuljunk ? De kérdjük, van-e most nekünk ily hatalmunk? Van, mindaddig, mig azt életbe léptetni akarjuk. Valljuk meg őszintén, mi az executiv hatalommal mindig ugy járunk, mint az egykori ember, ki árnyékát kergette, de azt el nem érhette. — De tegyük fel, hogy rendelkezhetnénk ily hatalommal: tanácsos-e ez esetben is vele élnünk ? Igen, ha egyházainkat a súrlódások és botrányok terére hurcolni akarjuk . . . . . s ezzel azt hiszszük, hogy a közügynek inkább ártanánk, mint használnánk. A közadó alkalmazása tehát csak a közjó iránti öntudatos egyházakban foganatosítható. — Ennél célszerűbb egyházainkban II. Azon adakozási mód, mely a társas összejöveteleknél, születés-, névnapok ünneplésénél, keresztelők, lakodalmak és lakomáknál stb. életbe léptethető, mert ez mindig jó indulatnak a kifolyása. S itt utasításként, illetőleg azt utánzásul egy példát felhozunk még a régibb jobb időkből, hol az adakozás még nem volt oly ritka, mint a fehérholló. Egyházi téren sokak előtt még fris emlékezetben él a néhai ns Sturmann Márton, volt kir. tanácsos és a pesti ág. hitv. ev. egyházmegyének érdemekben megdicsőült világi felügyelője. Ö egy izben nagy lakomát adott, s erre közelibb meg távolibb barátit s jó ismerőseit meghívta. — Voltak ott az egyházi és világi rendnek előkelőbb kép-