Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-09-15 / 37. szám

lasztásában tévedhet, miről előlegesen nem, csak is utólagosan, tapasztalásból lehet meggyőződni. S ily esetben ne legyen orvosság? Egy elvétett választás balkövetkezményeit 30—40 évig nyögje az egyház, kipótolhatlan kárával? — Es miért ne akadhatna 3 év múlva jelesb egyén? Mindennek valamely időpontban kell elöállani a világon: s kitudja, épen akkor, midőn valamely esperes stb. meghal, van-e s ismerve van-e a legjelesb, ki utóda lehet? Es ha 3, s ismét 3, s ujra 3 évek alatt soha sem akad M. P. L. ur szerint jelesb egyén, — honnan fog akadni akkor, midőn halál esetében csakugyan választani kellend ? Szentgyörgyi Sámuel példája, mit M. P. L. ur felhoz, csak azt bizonyitja, mily nehéz a holtig választott tisztviselőt reá szoritni, hogy törvényesen kormányozzon ; mily büntetlenül ragadtatik elbizakodottságában önkénykedésre; mily ritka és csak a legsúlyosabb bün-esetek lehetnek azok, melyekben az eddigi elv és gyakorlat szerint a tisztviselő elmozdithatlan legyen; — s mind ezek, ugy hiszem, épen nem a tisztújítási elv ellen szólnak, hanem igen is mellette, és pedig ugyancsak hatalmasan. Mellette szól az is, mit M. P. L. ur szintén ellene hoz fel, hogy tudniillik coordinálva nem vagyunk, kánonaink codificálva nincsenek, sok kibúvó ajtót engednek, a kormányzónak az alkalmazásban sok visszaélést tesznek lehetségessé stb. Hisz, ha törvényeink (mint e lapokban már valaki ohajtotta) oly részletesek, kimerítők s aprólékosak volnának, akkor nem bánnám, bármely autornatot állítsunk is a kormányzathoz ; minden egyes esetben csak a paragrafust kellene rá olvasnia. De épen, mert a törvények s szerkezetünk korlátain belül sok visszaélés lehet, anélkül hoq'y egyenesen büntetni, vagy csak számadásra vonni is lehetne az illetőt: szükség, hogy a közvélemény és bizalom folytonos őrködése biztosittassék. És ne vélje senki, hogy maga egy egyházmegye kormányzata, vagy egy ülnöki. jegyzői stb. hivatal, valami oly sublimius, oly arcanum quid, hogy azt betanulni annyi évek kellenének ! Dehogy! Bár a „fac me talem, talis erou

elvét nem tartom is bölcsnek, azt bizton hiszem, hogy, kit az egyházak bizalma kiválasztand, az már az első évben is csak oly jól viselendi hivatalát, mint az utolsóban. Hogy hivatalnokainkat nem fizethetjük s ők csak a becsületért szolgálnak — mit M. P. L. ur a tisztújítás ellen hoz fel, szintén a mellett szól. Mert, ha a tisztviselő hanyag volt azért, mivel ugy is „ingyen" szolgál, csakugyan más kell helyette; ha pedig szorgalmasan fáradozott, csakugyan nem illő, hogy mindig csak egy fáradjon, díjtalanul, és a többi soha sem. Az igen különös volna, s nem ,,jól számításra" mint M. P. L. ur mondja, hanem nevetséges hiúságra mutatna, ha valaki csak azért nem vállalná el a hivatalt, mert három év múlva ki is maradhat belőle. Szomorú, ha az egyháznak kitiinési vágyból s nem azért szolgálunk, mert igazán szolgálni akarunk. Ez eddig csak világi urainkról mondatott (lásd a körlevelet) — most M. P. L. ur átalánosítja az ellenvetést. Nem hiszem, hogy az egyház hü, buzgó, önzetlen szolgái e föltevést megköszönnék. Mondva van végre,hogy a 3 év múlva kimaradt hivatalnoknak semmi sem lehetne szivmetszöbb, mint e kimaradás azon hivatalból, „melynek jövőre is inegnyerhetése reményét már előre is ölelte lelke helyeslő bírálatában." — Valóban, ez oly subjectiv valami, hogy erre felelni nehéz. Nem tudom mit érez, ki ily reményeket előre ölel lelkében — s csalódik. De hogy ily subjectiv fájdalmakért s csak azért, hogy egy nagytiszteletii urat attól megkíméljünk, — inkább tovább is szenvedtetni kellene sok ezer lelkeket a bizalmat nem biró tisztviselővel, — azt csakugyan meg nem engedhetem. Aztán nem is oly átalános ez az „előre ölelés." Részemről mondhatom, semmiért sem tudnék oly háladatos lenni a solti egyházmegyéhez, mint ha esperesi hivatalomtól, melyre magam gyöngének érzem, mely tömérdek időm s nyugalmamat elveszi — a 3 év elteltével, vagy bár ma, fölmentene. Tudom pedig, hogy igyekezetem hü, lelkiismeretem nyugodt-, és julalmaul csak ezt s ennek szives elismerését kívánom, nem pedig az uj megválasztatást. Ezeket akartam M. P. L. ur felhozott erősségei ellenében tisztelettel megjegyezni. Most még lelkésztársaim megnyugtatása végett szabad legyen azon ellenvetésre, hogy az egyházi tisztújítás a lelkészek időnkénti újítását is vonná maga után, még pár szót tennem; említve van ugyan ez a körlevélben is, de olt csak röviden lehetett megcáfolni. Ez ellenvetést Édes Albert esperes ur hozta föl e lapok 30. számában. De látni való, hogy a Ielkész-ujitás behozatala most már valóságos absurdum. Mert azon kivül, mi a körlevélben fel van hozva, hogy ily ingatag állásra senkisem vállalkoznék, senkisem szentelné életét s minden lelki és testi erejét, — bátran mondhatjuk, hogy azt életbe léptetni, legalább a jelenleg hivataloskodó lelkészek ellen valódi jogtalanság söt bün volna. Igen, mert ezek azon bizonyos tudattal léptek pályájokra, hogy az biztosítva van, azt ártatlanul s a felsöség ítélete nélkül el nem veszthetik. Es ha mégis elveszthetnék, csak merő népszeszélyböl, rajtok a legégrekiáltóbb jogsértés követteteti el. És kérem, ne hivatkozzunk oly igen arra a régi papinarasztásra. Hiszen annak eredete s története mulatja, hogy most az szóba sem jöhet. Azt ugyanis eredetileg csak a szükség idézte elő; nem volt elegendő papi egyén, nem örömest vállalkoztak az emberek oly hivatalra, honnan gályákra is van kinézés, hol a kath. püspökök s plebánusok is rendelkezgettek s rávizitáltak az emberre, stóla ját is elkövetelték stb. Nem levén elég pap, az egyháznak félnie kellett, nem veszti-e el papját, ha az valami nyugalmasb helyre mehet, s ezért időnként, hogy az egyház magát biztosithassa, megkérdezte lelkészét, megmarad-e ? megújította vele szerződését stb. És igy nem a papnak kellett félni, hogy ecclesia nélkül, hanem ennek, hogy pap nélkül ne maradjon. Később többre szaporodván a papi egyének, más fordulatot vett a papmarasztás, és épen azért, mert uj minőségében károsnak ismertetett, maga az egyház eltörülte. Képtelenség tehát, hogy most ujra visszaállítsa. S azt hiszem, Édes esperes ur csalódik, midőn az egyházak többségét oly kiskorúnak tartja, hogy ilyesmit át ne lássanak.