Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-09-15 / 37. szám

hajdan szokásos, de károsnak, sőt demoralizálónak mutatkozott háromévenkénti lelkészmarasztást, s ezáltal ingataggá tenné a lelkészi hivatal állását. De egy mélyebb tekintet a dolog lényegébe, a lelkészi s az egyházkormányzati hivatalok természetébe, megmutatja, hogy ezen ellenvetés álokoskodáson épül. Ugyanis a lelkipásztorság oly hivatal, melyre való készülésünk ifjúságunkat, egész életünk gondját, minden lelki erőnket, anyagi megélhetésünk egyéb munkáinak hátratételét igényli, — és azt kívánja, hogy a ki lelkipásztori pályára lépett, az mindenestül lelkipásztor legyen, s e hivatalában keresse életcélját, életes&közeit. Ha azért az evangeliomi egyház azt akarja, hogy képzett, lelkiismeretes, s kiválólag az ő érdekének élő lelkipásztorai legyenek, mulhatlanul gondoskodnia kell, hogy egy egész élet, összes testi és lelki erők feláldozása dijában, lelkipásztorai állása ingatlanul biztosított legyenj mert avagy lesz-e kedve a jelesnek és tehetségesnek oda szentelni testét, lelkét, hol maga s családja számára a mindennapi kenyér sincs biztosítva? s helyes volna-e, hogy a kit a Krisztus lángoló szerelme mégis oda vonna, az kivettessék a szentvárosból? — Nem igy áll azonban a dolog az egyház tisztviselőivel, kiknek teendőjét, az átalános lelkészi képzettség fokán, rendes hivatali teendői mellett is viheti ez is, amaz is; és ha teher, illő hogy többen is emeljék; s ha jutalom, illő hogy többen is részesüljenek belőle. Nem lehet tehát félni, hogy a tisztnjitás elve az egészen más természetű lelkészi hivatalra is kiterjesztessék. Mondatik továbbá, hogy úgynevezett világi uraink nem volnának hajlandók magokat időről időre a választás vagy mellőzés eshetőségeinek kitenni s inkább egészen elvonulnának az egyházi ügyektől. Ha ez vád, bizonyára nem a tisztxijitási elv, hanem világi uraink ellen van intézve, — s meg vagyunk győződve, hogy méltatlan vád. Mert ki hinné, hogy világi urainkat nem a Krisztus szerelme, nem az egyetemes papság magasztos elve, hanem csak kitüntetés keresése s liiuság vezérelné az egyházi ügyek szent oltárihoz ? Ki hinné, hogy az egyház, mely jeleseit, nagyjait, a lelkészi sorokon kivül is mindig tudta tisztelni, sőt kétszeres szeretettel ölelte, — ne ragadna meg minden alkalmat azok iránti szeretete s bizalma uj nyilvánítására? Ki hinné, hogy ugyanazok, kik midőn a hazának szolgálnak, mint megyei, országos hivatalnokok vagy képviselők időnként tisztújítás alá esnek, az egyház érdekében attól idegenkednének ? — A solti egyházmegyének mind saját körében, mind az egyházkerületen, jobb alkalma volt világi uraink jelleméről, erényeiről és bölcseségéről magasb fogalmat szerezni. A Telekiek, Rádayak, Wartenslebenek, Tiszák, Bernátok, BáníTyak, Sárköziek, Pázmándyak, Lónyaiak stb. stb. nemes és nagyszerű alakjai megtanítottak több tisztelettel viseltetni nagyjaink önzetlen buzgósága s vallásos lelkesedése iránt, mintsem őket csak azon föltevéssel is mérnők sérteni, hogy külső s fontosság nélküli indokokból azt, a mi előttük is szent, egyházunk autonomikus s evangeliomszerüen presbyterialis életét hátravettetni kívánnák, vagy épen személyes hiúságból annak érdekeitől visszavonulnának. Mondatik végre, hogy a gyakori tisztújítás az egyházi térre is behozná az átkos korteskedést s alkalmat adna folytonos pártoskodásokra. Tagadjuk, hogy a választás mulhatlanul pártoskodással járna átalában is; de ha jár: kétségtelen, hogy a pártoskodásra s korteskedésre kevesebb az ok az ideiglenes,'mint az élethosszig tartó hivatalra történő választásnál. Pártoskodás ütheté, mint ütötte is föl fejét ezelőtt is; hisz mindenki emlékszik még azon időre, midőn évekig folyvást folyt egy püspökválasztás; s hiszszük, hogy ily sajnos esetek mérgét épen a tisztújítás elvének alkalmazása veendi el. Egyébiránt ki állithatná, hogy oly hivatal, melylyel vajmi kevés anyagi előny van összekötve, mely világi hatalmat nem ad, mely még csak holtig tartó sem volna: ha egyes esetekben igenis^ de átalában s folyvást nemtelen pártoskodás és szennyes korteskedés tárgya lehetne ? — Különben is egyházi tisztviselőinket nem összecsőditett tömegek, hanem az egyes gyülekezetek választják, és mi mind a választókról, mind a vélasztandókról jobb véleménynyel vagyunk, mintsem oly nemtelen gyanúnak helyet adhatnánk. Hogy az egyh. tisztujitásból sem ilyes, sem más roszak és veszedelmek nem következnek, azt az élet és gyakorlat eléggé megmutatta közel és távolban. Mert mellőzve, hogy mind a dunamel-