Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-09-08 / 36. szám

inkább ama lapok irói számára való, s azért intézem igy nyilt levél alakjában Elmondom a dolgot a rnint történt: A mivel csak hatni, indítani lehet — elővenni akarván az ember — egy földmivelö hallgatóm előtt a 4-dik számból a lemásolt sz. irás történelmi adatocskát mint a vallásos buzgóságnak dicső nyilatkozatát olvasám el. — E történeti cikk önkényt kínálkozik, hogy buzditási például elrnondattassék. Azonban mint jártam; emberemet nem hogy megnyertem volna az ügynek, söt teljesen elvesztém, egy időre legalább.—A minta paraszt szót hallá olvastatni válaszólá: „Már ilyen újságért csak nem adok pénzt, mely még most is parasztnak mond bennünket!" Idvezitö urunk maga mondta Máté 18. 6. „Ha valaki egyet kicsinyeim közül megbotránkoztat, jobb annak stb.;" Pál apostol I kor. 10, 32 irt: „Meg ne botránkoztassátok, a zsidókat vagy a görögöket;" Rom. 14. 13: „atyátokfia eleibe ne tegyetek oly dolgot, melyben megbotránkozik." Ha azért hazánk más vidékein a paraszt szót — mint a mult idők úrbéri reminiscentiáit földmivelö hitrokonink jnem veszik is sértésnek: azt ezennel minden népies vállaat Írójának, munkatársának — annyival inkább egyházi tárgyú műben eltávoztatni ajánlom és kérem. — A fent emiitett alig 10 sornyi történelmi adatban — háromszor előfordulása a nevezett szónak valóban sok! ! A bölcs accommodatio, — mely az erkölcsiség korlátai közötl történhetik — nem elvetendő életmaxima. .... Egyúttal e sorokkal útnak bocsátom — magamon kivül több más tiszttársomtól is nyilvánitni hallottam azon kívánságot — mi leginkább egyházkerületi főbb hivatalnokainkhoz szól: Vajha a kiadni szokott „egyházi névtár" megjelenése akkép eszközöltetnék, hogy a kerületek kölcsönös kicserélése folytán az egész magyarországi együttlátna napvilágot! Sokszor olvasunk az Egyh. Lapban oly névvel aláirt cikkeket, kiket soha nem hallottunk: ekkor annak lakását megtudni vágy támad bennünk; vagy halakhelyét feljegyzi is az illető — a vidék melyből veszi épen tapasztalati adatait — a helyiség nevénél fogva nem egy könnyen megtudható. — És e végre kívánatos volna, ha minden kerület az egyházmegyenkénti rovatozáson kivül a lelkészek neveit alphabetumba szedve egyháza odajegyzésév'éí'— adná ki. Dunamelléki egyh. kerületünk legközelebbi májtói közgyűlése 84 p. a. 1862. évre kiadatni rendelt egyh. n,

éVíár,

s

megjelenésével erre nézve úttörő lehetne. — Söt őTiföJfSrldö volna, ha az erdélyi névtár is hozzákapcsoltatnék ! HÖj^'^áíiy egyházmegyére oszlik fel az erdélyi ref. anyas2^fö%yház!, egyes egyházai népessége a mienkhez miként v^fs&b'ftfl'ík í1

"ezt én csak akkor tudhattam meg, midőn Erdéí^beWitázVkhégy egyházi névtárt egy lelkésztől szerencsés v&mi^ttöthi.-Ezen óhaj om teljesülését nagytiszteletiiséged nyomatékod svának hozzájárulásával reménylem megéfíftíftíi0

: e^Y't)ár,

'szót ejteni azért ez ügyben ne terheltessMfm'é^^ÓW^ « ílömöí IiuMogimraadsirt SHiahegyi. —lob .1 /í ddddíiigol nődiiiil Ytem f

möIxÖá jfcmoJsIttIxaBqBj >9 SEGÍTSÉG UTÁNI KIÁLTÁS. Szomorú ugyan — de mégis szép alkalom kínálkozik nekem, alulírott ágostai lelkipásztornak: kimutatnom és bebizonyítanom azon határtalan vonzalmam- és ragaszkodásomat, melylyel a helv. hitvallású, tos gyökeres magyar földnépéhez viseltetem már kora gyermekségemtői fogva De még szebb alkalom arra, lerónom legalább egy kis részét N. Dorog iránti nagy tartozásomnak annyiban és azért, hogy midőn 1853. október hava 15-dikén magam is porrá égtem, a mi akkor kevesecském maradt: azt majdnem egyedül és kizárólag nagy-dorogiak mentették ki égő s düledező házam lángjai közül. Szomorú hirt mondok kegyes olvasó! A Tolnamegyében kebelezett, jó illatú dohányáról országszerte liires, tisztán magyar s egészben helv. hitvallású Nagy-Dorogi községnek egyik legnépesebb s leghosszabb úgynevezett uj utcája — legközelebb mult vasárnapon, augustus 4-dikén — két óra alatt épen a legtikkasztóbb déli órákban kegyetlen borzasztó tűzvész martaléka lett. Ötvenhat házban lakott vagy hetven család — köztük három izraelita is — kulcsolja ott kezeit meztelen és kétségbe-esve ég felé, irgalmat jajgatva és esdekelve. S bár a körülbelül fekvő községeknek, különösen a lelkes magyar Sár-Szent-Lőrincznek, a legközelebb eső német Gryörkönynek mindenkoru és nemű lakossága vízfecskendőkkel és edényekkel azonnal megjelent a veszély színhelyén: a fölszél által élesztett bőszült elemet nemcsak megállitani, de még csak fékezni sem sikerülhetett s elszáguldott viharszárnyakon, mig és meddig csak anyagot találhatott. Majdnem szivem repedt meg, midőn egy őrült kinézésű női alak térdre vetve magát előttem, lábaimat átkulcsoiá s rebegő hangon zokogá: ,,Tiszt, ur! reám nem hallgatnak, ide parancsoljon fecskendőt, ebben a házban van kis unokám a bölcsőben.1

1

Megtevém, egy elszánt pandúrt bekiildék, de gyermeket nem talált. Alig pár perc múlva kijövetele után a házpadlása robogva leszakadt. E pandúr duna-szent györgyi származású Horvát János, jelenleg méltóságos gróf Széchenyi Sándor szolgabiránk mellett van, és én tegnap a szegszár-