Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-01-06 / 1. szám

alakban adhassuk a közönség elibe egyszermind azt practicus megoldásához is közelebb vihessük, több jeles férfiakon kívül értekeztünk egyházunk azon buzgó tagjával; ki a közgazdászati tudományoknak hazánkban egyik legkitűnőbb koripheusa, Lónyai Menyhért úrral s felkértük őt, legyen szíves lapunkban, egyházunk ez elsőrendű életkérdése körül becses nézeteit közölni, s egyúttal helyettünk a lefolyt 1859-ik év egyházi eseményeire is rövid pillantást vetni; s ezt részint azért, hogy cikkével, annak fontosságát külsőleg is kiemelendők, az évfolyamat megnyithassuk, részint azért is, hogy ezáltal megmenekedjünk azon kötelezettségtől, hogy a „noli me tangere" ügy általunk teendett részletes előadása által lapunkat uj veszélyeknek kitegyük. Lónyai ur kérésünknek szivesen engedve, emiitett cikket ismeretes tapintatával csakhamar meg is irta, s azt, miután közösen átvizsgáltuk, nehogy oly valami maradjon benne, mi a rendőrség neheztelését előidézhetné, — quasi re bene gesta, sajtó alá adtuk. Azonban — minden elővigyázatunk dacára lapunk lefoglaltatott, szerkesztő ugy, mint a cikk irója perbe fogattak, és a vizsgáló zaklatások azonnal megkezdettek. Hiában kértük a rendőrfőnököt, engedjen legalább más lapot nyomatnunk; kérésünk elutasíttatott s ezért kapta közönségünk lapunk mult évi folyamát csonkán. A tisztelt közönség mindezeket tudva, már most azt gondolhatja: mégis talán valami nagy dolognak, valami vakmerő, lázító és törvényellenes kifejezéseknek kellett lenni egy oly cikkben, melyért a lapot lefoglalják és a szerkesztő s iró nyakába pert akasztanak. Hogy hibánkat vagy ártatlanságunkat s a rendőrség eljárásának alapját egyaránt megítélhesse a közönség, íme elébe adjuk a „Corpus delicti"-t szórul-szóra : Pest, dec. 31. 1859. Midőn a jelen év utolsó óráit éljük, s a jövőt már a küszöbnél állani érezzük: lehetetlen, hogy a lenyugvó évre vissza ne tekintsünk, s ne érezzük ismét megujulni a már-már elmúlt év aggodalmait. Azonban — habár egyházunknak nem csekély aggodalmai voltak már egy évtizeden át — főleg e muló év második felében; — habár egyházi szervezetünk és vallásbeli jogaink életkérdéseit függőben lenni látjuk : mégis egész megnyugvással nézhetünk a jövő év elé, mert ezen év utolsó felében láttuk épen egyházi és világi férfiainkat, azon elhatározottsággal, lelki nyugalommal, higgadt komolysággal és azon akarategybehangzással egyesülni, — s régi jogaink megvédésére minden erkölcsi eszközökkel közremunkálni, melyet csak az oly mély meggyőződések szoktak jellemezni, melyek egy egész nemzedéknél ugy szólván már vérré és testté váltak. Vallásos buzgalmunkuak nincsen és nem is kell, hogy más fegyvere legyen, mint azon erkölcsi hatalom, melyet milliók egybehangzó állhatatos akarata szentesít, mert ezen mély és megingathatlan meggyőződésben fekszik a megoldás biztos eszköze: meg lehetünk győződve, hogy 0 Felsége két millió kétszázezer reformált és több százezer evangélikus alattvalóinak alázatos és tiszteletteljes esedezéseit, óhajtásait, — melyek egyházkerületi és egyházmegyei gyűlésekből fölterjesztettek, és ha szükséges, minden egyes egyházakban egyértelmüleg nyilváníttatni fognak — végre is kegyelmesen meghallgatni méltóztatand; hihetjük, hogy elébb-utóbb zsinatot tarthatunk, melyben annyi fontos és régen elintézni ohajtott egyházi belügyeink felett határozhatunk. Ezeket elolvasván, azt kérdezheti már most minden ember: mit találhatott a rendőrség- e loyalis nyilatkozatokban olyasvalami megbotránkoztatót, melyért a lapot lefoglalni s még azonkívül pert indítani is szükségesnek lásson? Erre nézve felvilágosításul el kell mondanunk, hogy azon rendőrfőnök, ki 38 magyar lap fölött villogtatá öldöklő vasát, szót sem tudott magyarul s igy csak fordítások után ítélt és büntetett. A fordítók a lapok özönében természetesen nem érvén rá a cikkeket teljes kiterjedésükben lefordítani, csak is azon egyes mondatokat terjesztették elébe, a melyekben szerintök valami törvényellenes volt, s igy a főnök ur csak ezeket látta és olvasta, de azt aztán nem vehette tekintetbe, hogy összefüggésben miként hangzanak azon kiszakított helyek. Igy a nevezett cikkből is csak ezeket olvasta: „milliók egybehangzó állhatatos akarata/' holott a lefolyt korszakban a millióknak nem volt szabad akarattal bírni. Ily kicsinység elégséges volt akkor arra, hogy a törvény tisztelete mellett szilárdul álló polgárok vagyonuk és személyes szabadságukban megtámadtassanak és ellenük, mint valami gonosztevők ellen a büntetőkar szigorát felhíjják. Dedimus profecto grandé patientiae documentum! A rendbontás rendszere (mert csak ennek lehet a lefolyt 11 év igazgatását neveznünk) az oktalansághoz még a csalhatlanság igényét is csatolta s e tekintetben a féltékenység rémlátásával oly mértékkel birt, hogy bizonyos kifejezésektől, habár a legártat-