Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-05-05 / 18. szám

sakramentomok szerintök csodák jellemével bírnak, s magán a consubstantiation is tul mennek, hogy más eltéréseikről a dogmában hallgassunk. Ezen uj épület alapjául nálok a hagyomány szolgál, melyet katholicusosan értelmeznek és tisztelnek. Ezzel összefügg az egyházatyák egész irodalmának, melynek szintén az oldalról eszkö -zöltettek uj kiadásai, Angliában akkoron uj tanulmányozása, s a kétely eltávolitása tekintetéből a szabad Ítéletnek, a protestantismus ezen alapjának, kárhoztatása. Daru. (Vége küv.) — KÖNYVISMERTETÉS TÁJÉKOZÁS, A BÖLCSÉSZET ÜGYÉBEN FENFORGÓ VITÁHOZ. III. Tehát a Hegelismus elbukott elsülyedt a tátongó mélységbe... í! s Brassainak „gyanúja van," hogy volta -képen mi sem azt, hanem a Pantheismust sürgetjük; — ezt a János fejet, melynek egyik arca a realismus, másik az idealismus; mely pantheismusról ö sem véli megtagadhatónak, hogy az ma is áll és hatalmaskodik. Lám, mily szép dolog ez Brassaitól, hogy nem akar bennünket egy elbukott, elsülyedt philosophia ügyének védőiül tartani és fölmutatni, — hanem inkább olyannak, mely még „mindig áll és hatalmaskodik." Igaz, hogy én a szóban forgó bölcselet méltánylatáuá 1 nem mulasztottam el megjegyezni (lásd az „eszmeelviség védelme" 28, 1.), miszerint Hegel az általános eszme fogalmábali, magát a tartalomteli igazság élő testét vélvén birni: e miatt az ö állás pontjáról nagyon árnyékszerű — s csak mintegy allegoriai képnek tűnik föl a „tárgyi lét." És ez kifogás volt részemről az ö rendszere ellen. Az is igaz, hogy a szemlész az egységes álláspontra nézve oda nyilatkozott, miszerint inkább akar materialista, csak egységes, mint Ispiritualista, de kétséges bölcsész lenni; inkább moniszta Vogt és Feuerbach szerint, mint dualista Szontagh és Dánielik szerint. Mert képzelhetetlen, hogy az érzékek és ész, mint ismeret források, egymást kizáró, különcöző két kútfő volnának; hanem a viz akár tengeré, akár folyóé, utoljára is viz; hasonlóul az ismeret is akármely forrásból eredjen, utoljára is ismeret és száz csatornából is együvé foly a tudalomban, elitéltetik az észben." — (Sárosp. Füzetek: Negyedik évfolyam. I. 79. 1.). Minthogy pedig már Feuerbach „emancipált" tanítványa Hegelnek: ebből és a fölebb mondottakból azt hozza ki Brassai, hogy a mit mi sürgetünk és védünk, az voltakép nem a Hegelismus, hanem a Pantheismus, mely még mindig áll és hatalmaskodik." Minő vitázás, minő bizonyítás, minő cáfolás ez már megint?! . . . Igy csavarni el a dolgot a rendes kerékvágásból, . . . igy hányni össze-visza minden fogalmat kellő elemzés, tisztázás és rendszeresítés nélkül! ! A kérdés az, az egységes philosophia védői azt vitatják, hogy a világ lényege, mindennek vég forrása egy, hogy az összes tapasztalás tartalma, a tünemények végnélküliségében is csak egy lehet, egynek, önmagával azonosnak kell lenni; — hogy az ész csak annyiban ész, a mennyiben a sok különféleséget azonosságra visszi vissza ; egyik aztán (a szemlész) a többek közt oda is nyilatkozik, hogy inkább akar materialista csak egységes, mint spiritualista, de kétséges, philosophus lenni: Brassai akkor, megint ezen egyes, a fejtegetés láncolatából kikapott, s félreértett tételbe kapaszkodva, elkezdi kiabálni: ez Pantheismus, mely egyformán, s egyenlő kedvezéssel termi a két különböző, sőt ellenkezőnek látszó gyümölcsöt, a leglaposabb realismust, s legkihegyezettebb idealismust; vagy más oldalról tekintve a dermesztő materialismust, és a mindent felolvasztó , egyoldalú spiritualismust. (Korunk 72. sz.) Pedig csak néhány sorral kelle vala alább olvasni, s láthatta volna, mint érti az egységes philosophia az anyag és szellem, a tapasztalat és tudat egységét; ott olvashatta volna : hogy „az egység eszmei lény; egység nincs másutt, mint az észben. Azt nem ki- vagy megmutatni kell, hanem felfogni és kijelenteni. Az egység felfogása reveláció, nyilatkozás. Ha elő nem birjuk állítani az elmében: soha nem találjuk meg a -tényekben; ha nem ismerhetjük meg a szellemben, fölfedezetlen marad előttünk a természetben." A kérdés az, hogy minőnek kell lenni a philosophiai felfogásnak ? hol van a tárgyak igazsága? a tapasztalatban-e, mely szétesetten, darabokra törve, s homályosan mutatja azokat, vagy pedig nem ? Az eszmei bölcselet erre azt mondja: igaz, hogy a világ nem egyéb, mint a magát realizált eszme, az eszmének megtestesülése; ámde e megtestesülés, habár az eszméé, de qua külső, a maga közvetlen látszatában, mégis már, mint maga az eszme; épugy, mint a fölbomlott napsugárnak színképei, nem maga a sugár, (lásd bővebben „Eszmeelviség védelme" 50, 51. 1.). Azért az eszme visszatér önmagába; a külső tárgyi lét s eszményiség közti különbség eltöröltetik. — S épen ezt teszi az áltatános eszmei felfogás, mely szerint tudniillik a tudat és tárgy, a szellemi és természet világ, mint egy lényegnek, az okosságnak (vagy akárhogy nevezzük) két egymást kiegészítő momentuma tűnik föl. Következéskép az igazság sem az egyik, sem a másik oldalon nincs, hanem a kettőnek egységében; mely sem puszta tudat, sem puszta tárgy, hanem mindkettő egyszersmind. — Ez az egység az eszme. Brassai pedig azt mondja, hogy ez Pantheismus, mely egyformán termi a dermesztő materialismust és spiritualismust. — Tehát az a felfogás, mely nyíltan azt sürgeti hogy az igazságot sem az egyik, sem a másik oldalon nem, hanem azok egységében, az ezen egységet tevő potentiában