Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-04-21 / 16. szám

vannak, legalább vezérfonalat adunk a gyengék kezébe, s igy vezér eszméket az oktatásban. Szerintem már a legjobb s legcélszerűbb vezérfonal ezen okatatásban az volna, mely mennél rövidebben, szabatosabban s egyszerűbben, — per apices — adná elö az egész keresztyén hit- és erkölcstant, népszerűen. Hogy a magyarázás alkalmával mindazokról, melyeket emiitettéi, a maga helyén — s kivált a confirmátióról, s az urvacsorájáról, bőven s kimeritőleg kell értekezni, s a nevendékeket keresztyén evangyéliomi confessiónális öntudattal ellátni, az magától értetik! Egy állításodon egyébiránt nagyon megütköztem, s megvallom, nem feleltem volna, ha azt különösnek s arra nézve a feleletet szükségesnek nem tartanám. Azt mondod tudniillik: „annál inkább kellene ez ügyben testületileg intézkedni, s határozott irányt kijelölni, nehogy aztán — miként legújabban történt — a confirmátiós oktatásban szó legyen a helvét hitvallásuak s köztünki különbségről, mit szerintem egészen érintetlenül kell hagyni." Ez egyenesen nekem szól, s ugy látszik, mintha szerinted e különbség kiemelésére különös hiba, valóságos botrány volna ! De hát nem kell-e tudni a confirmálandó gyermeknek, miért történt az evangyeliomiak közt e szerencsétlen szakadás? miért nem járunk mi egy templomba? mi köztünk s helvét hitvallású testvéreink közt a különbség ? Bizony bizony mondom néked barátom, oly evangyéliomi keresztyén ki ezt nem tudja, az mitsem tud, s azt hiszi, hogy testvére tudja Isten mily pogány! Én ezt már az orientatió végett is nélkülözhetlennek tartom, s hiszem, hogy annál inkább közeledünk az ohajtott unióhoz, mennél jobban ismerjük a válaszfal csekély, s jelentéktelen voltát! — - Isten veled ! Stehlo András. Monumenta evangelicorum aug. conf. in Hungaria historica. A magyarországi ágost. vall. evangelicusok történelmi emlékei. Közli Fabó András agárdi ág, vall. pap, — I. Kötet: Brevis de vita superintendentum evangelicorum in Hungaria commentatio. Venturae posteritatis graXia, anno post reparatam salutem LDCCLI. optima fide recensuit Andreas Schmal, ecclesiae augustano-evangelicae ratkoviensis pastor et vener. contubernii gömöriensis consenior. Pestini. Sumptibus Carolii Osterlamm 1861. Nagy S-adrét, öszvesen 122 lap: csinos tiszta nyomással Emich nyomdájából. Ismét azon ritka örömben részesülök, hogy egy kétségtelen és maradandó becsű müvet mutathatok be a ttisztelt olvasó közönségnek, a magyar protestáns egyházi történetírás mezejéről. „Az aratni való bizony sok; de az arató kevés." Ha a magyar nemzeti tudományosságnak, komolyabb műveltségnek és irodalomnak van oly ága, melyre ez állítmány kétségtelenül illik: a mi egyházi történetírásunk egész mezeje, bizonynyal ilyen. Elmondottam már másutt, tőlem telhető felfogással és elég bövségesen, hogy eddig világot látott egyháztörténelmi müveink, akár terjedelmüket s forrásaikat, akár szerkezetüket tekintsük, még saját koruk igényeinek sem felelhettek meg, nem hogy a történetírás mostani színvonaláig emelkedhettek volna. A mit korántsem a minden elismerésre és hálára méltó szerzőknek maguknak, hanem sokkalinkább, az idők és viszonyok nagy mostohaságának kell felrónunk. Elég az hozzá, hogy egyháztörténeti irodalmunk és művelődésünk, bizony szomorú helyzetben van; elannyira, hogy ha kérdezzük például azt, hogy hol van megírva a magyar protestáns theologiai irodalom fejlődése és egész folyama ? a külföldi bölcseleti és theologiai iskolák, vagy fejlődési mozzanatok, voltak-e befolyással irodalmunkra: vagy van-e valami eredeti eszme, avagy irány, melylyel magyar elme gazdagította a theologiai tudományosság tárházát ? — vagy, ha kérdezzük, hogy micsoda elvek szerint fejlődött, s miként jutott oda, a hol most van, liturgiánk ? — vagy, ha tudakozzuk, hogy hol van a szenvedések közt, megdicsőült számos magyar protestáns vértanuk méltó csarnoka ? mindezekre és több e féle hirdetésekre ezen elszomorító egyetlen szóval kell felelnünk: sehol! Pedig korunk, mely ugy látszik, hogy a mult évi Május 15-dike óta szereti magát nagynak tartani, eszébe vehetné ama reánk is illő szózatot: Vixere fortes ante Agamemnono Multi; sed omnes illacrymabiles Urgentur ignotique, longa Nocte; carent quia Vate sacro. Ily körülmények közt, a legnagyobb elismeréssel kell adóznunk Fabó és Osterlamm uraknak, hogy Sehmalnak az evangelicus magyar superintendensekröl írott történelmi müvét, melyet eddig, csak egyes szerencsés helyzetben lévő történetbuvárok ismertek és használhattak, napfényre hozták, és közhasználatúvá tették. Schmal, mint a közlött cím is mutatja, több mint egy századdal ez előtt irta, s végezte be müvét; tehát akkor, a midőn sem Ribini sem Klein fel nem tűntek még; akkor, a midőn az összes hazai történetírás buzdító és követendő műremekekkel s példányokkal épen nem birt; akkor, a midőn a nagy Bél Mátyás az adatgyűjtés, a derék Rotarides pedig a történelmi kritika mezején buzgón fáradoztak, de egyikök sem egyházi dolgokban. Schmal müve tehát, ha azt, korának szempontjából tekintjük: a legnagyobb helyeslést érdemlő ritka tünemények közzé tartozik. Sőt, ha saját korunk történetírási mérvét alkalmazzuk is e műre nagy dicsérettel kell arról emlékeznünk. Schmal maga biztosítja arról az olvasót, hogy ö müvébe semmi olyast fel nem vett, a mit kétségtelen eredeti forrásokból, s különösen az egyházi testületek jegyzőkönyveiből nem merített volna. E szerint müve, a lehető legbiztosabb alapokon nyugszik. Innen van, hogy a reformátió nagy érdekű koráról, és az azt követett időkről, vagy semmit, vagy igen keveset szól, hanem a történelmi fonalat voltaképen a zsolnai zsinatnál, 1610. veszi fel; mert az ezt megelőzött időkről, nemcsak ö nem birt, de még mi sem bírunk kétségtelen biztos forrásokkal. Sokkal jobb pedig, semmit sem szólani inkább