Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-04-14 / 15. szám

kik a 16-dik század közepe óta a türelmetlenségben a római pápával és az ö szolgáival vetekedtek, s az egyháztekintély csalhatatlanságát atantekintélyévelcseréltékfel,ezenkivüla jezsuiták rendkívüli fortélyossága,kik a conservativ és dynasticus érdekek egyiittességét, mindig oly ügyesen tudták a protestántismusnak állítólagos állam-és vallásellenes törekvéseivel szembe állítani, nagyon akadályozták a reformátiót az ö teljes győzelmében. Calvin 5000 ref. községet említ Franciaországban, melyeknek az ö idejében papokra volt szükségök; Ausztria lakosainak hathetede protestáns volt, s kivált a nemesség, csaknem egészen az evangéliumhoz tért át; III.Pál pápa vallomása szerint az egész Olaszország is a „Lutheri eretnekség" ragályában sinylett; a társaság legmagasabb körei a reformátiói eszméket sajátították el, söt a clerus és a nyilvános iskolák tanítóinak is nagy része bensöleg protestáns volt, s magában Rómában is ingadozott a pápa tekintélye." „A legborzasztóbb erőszak és hatalmi eszközöknek alkalmazása által sikerült hát csak, a protestantismust Ausztriának nagyobb, s különösen német részében, Franciaországban s jelesül Olaszhonban is elnyomni. S egyátalában nem a nép ellenszenve volt az oka, hogy ez sikerülhetett ; mert megfordítva a nemzet legelőkelőbb fiai, a legmívellebb és tudósabb férfiak és nők, még akkor is ragaszkodtak az evangeliomi igazságokhoz, midőn már minden reménységök kialudt, hogy az ellenállást a túlnyomó erejű ellenséggel szemben tovább is győzelmesen folytathassák. Az inquisitió félszázadon át dühöngött mind azon kíneszközökkel, miket a legraffinirtabb fanatismus kigondolhat; a francia forradalom vértettei csak gyermekjáték volt azon szörnyű tettekhez képest, miket az egyház úgynevezett szolgái a keresztyénség és annak nevében, ki magát Krisztus helytartójának nevezte, elkövettek." Mellőzvén itt azon élesebb és szomoritó rajzokat, melylyekkel a cikk az inquisitió borzasztó müvét, s átalában azon századokon át folytatott eljárást adja elő, melynek utóvégre is sikerült az olasz földön, az evangeliumi hitnek és életnek még csak csiráit is elfojtani, s melyekkel a protestantismus Olaszbonban történt meg nem honosulhatásának valódi okát fejti meg, — azon részéhez forduljunk inkább értekezésünknek, mely az idő kedvezőbb fordulatát rajzolja s igy folytatja : „Egy csaknem háromszáz éves sötétség uralma után, Olaszhonra ismét az evangelium hajnala derült. Nem beszélünk mi itt azon kedvező politikai változásról, mely az utolsó olasz háborúnak következménye; a jogsérelmet sem védjük, ha valahol ilyen elkövettetett. — Hanem egy kérdést mi is bátorkodnánk intézni azon gyöngéd lelkiismeretüekhez, kiknek a legitimitás jogainak megsértése mostanában oly sok rosz órát szerzett: váljon azon háromszáz éves, súlyos jogsértések, miket Olaszhonban a protestantismus ellen a törvényes hatalom paizsa alatt elkövettek s a hitbuzgók annyi ezreinek ártatlanul kiontott vérével pecsételtek meg, ö előttök nem jelentenek-e jogtalanságot földre talált, arról több tekintélyes s idevoatkozó törtörténelmi mü tesz bizonyságot. és igazságtalanságot ? Kérdezzük ezen kényes Ielkiismeretüektöl, váljon nem hisznek-e ők is egy isteni igazságban, a világkormányzás azon igazságában, mely mulhatlanul a maga ítélőszéke elébe állitja azon századokon át halmozódott vétkek elkövetőit, kiket emberi büntetés még nem érhetett? A baseli „Christi. Volksbote" mult évi utolsó számában egy levelet közöl, melyben egy keresztyén emberbarát annak szerkesztőjét, az Olaszhonban megsértett legitimitás jogai iránt való részvétéért gyalázza, s a többek közt ezeket mondja: „Neked a felforgatott trónok feletti fájdalmadban csak a fejedelmek jogai lebegnek szemeid előtt. De hát a népeknek nincsenek-e jogaik ? Ha a fejedelmek és kormányaik népeiktől megvonják e három kincset: jog, világosság és kenyér, eljádszodják saját törvényességüket, s ha a legázolt népek felkelnek, és a nyomás által előidézett lázadás által Isten ítéletet tart a fejedelmek felett, s ezt mondja nekiek: adj számot gazdálkodásodról, megmérettél és igen könnyűnek találtattál — valami hallatlan igazságtalanság-e ez ? Mily'küartó dühöngéssel szegült ellene a Bourbon uralkodóház, minden trónon, a hol csak ült, Jézus evangéliumának ? Mennyire ül -dözték Jézus egyházát, s mennyi Ínséget és nyomort okoztak annak követőinek Francia-Spanyolországban és Nápolyiban ? Ha valaha nép,- vagy egyháztörténelmet irnék, egy hosszú szakaszt áldoznék azon gondolatnak, hogy mit készitnek magoknak előre azon fejedelmek, kik az evangéliumnak ellene szegülnek." „Két nagy probléma az, melyek jelenleg Olaszhonban egyházi téren megoldására várnak: a pápa világi hatalmának megmaradása és az evangéliumnak az olaszok közti terjedése és elöhaladása. E kérdések megoldása a német — s hozzá tehetjük bátran, minden — protestánsokat nagy mértékben érdekel. Épen ezért nem csudálkozunk rajta, hogy közelebbről egy szellemdus protestáns és egyhaztörténelem tanára, a pápaság kérdését egy hosszabb és nyomosabb vizsgálódás tárgyává tette *). Hase az emiitett mü szerzője, találólag kimutatja értekezésében annak lehetetlenségét, hogy a pápa az egyházi állam politikai igazgatásában alapos reformokat hozhasson be. A jelenlegi pápa —- miként ö mondja — egy évfolyama alatt minden változáson ment keresztül, az ünnepelt hőstől az üldöző reactionariusig. A mit az alkotmányozó nemzeti gyűlés Rómában 1849. Febr. 9-ike éjjelén határozott, „hogy a pápaság a római állam világi igazgatását veszítse el, ellenben mint római főpap, minden megkívántató biztosítékokkal látassék el, hogy szellemi hatalmát függetlenül gyakorolhassa," még ma is vezérgondolata a nemzeti mozgalomnak Olaszhonban. 1849 óta semmi sem változott, csak a külső helyzet, mely a nemzeti párt törekvéseinek most hasonlithatlanul kedvezőbb, mint ez előtt 12 évvel. Épen ily helyesen fogja fel Hase Franciaország uralkodójának is helyzetét Olaszhon egységi törekvésével szemben, midőn megjegyzi, hogy a francia császár mindent megtesz, a mit látszólagos becsülettel megtehet, hogy Olaszhon E mü cime : Dr. Kari Hase, Der Papst und Italien, Leipcig 1861.