Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-04-14 / 15. szám

erejében, hogy a végrehajtás ezáltal a lelkészre nézve megkönnyittessék. A határozatok s rendeletek tudatásában határozott világossággal szóljanak, hogy a rosz akarat se ferdithesse azt el. Röviden összefoglalva a mondottakat , a végeredmény ez: az egyházlátogatás célja a vizsgálódás által nyert tapasztalatok nyomán szeretetteljes intés s tanácsadás — ha kell, szigor — ha lehet, kimélet által javítani, s a hitben építeni, és nem a néhol szokásos eljárás szerint csupán egyházi adót szedni, s a lelkész fáradozásainak támogatása helyett ad acta teendő jegyzökönyvet vezetni. I. K. CANON ÉS VISTATIO MEG CANONICA VISITATIO. Midőn gyermek koromban tanárom, vagy más tudós szájából holmi Hengstenbergerius-féle nevet hallottam, mindig valamely titkos borzadás futott végig tagjaimon. És ez természetes. A nagy ismeretlen, titkos mélység, éjfélbeni órakongás, mult századok borongó homálya stb. hat a gyermekiélekre. Ezen ijesztő ködalakok azonban a szerint foszlottak szét, a mint koromra nézve előbb előbbre haladtam, s midőn a régi idők tanulmányainak vastag köteteit először tartottam volt kezeim között, megfoghatlan s nevetségesnek tűnt fel korábbi borzalmam. Majd később ismét merült fel egy szó, egy nevezet, melytől lelkem tisztelettel meg — megrezzent. E szó, e nevezet: Canon. Hittanuló koromban hallottam először, s tanár és tanulótársaim részéről egyaránt mindenkor oly nagy sulyjal mondatott ki, annyiszor halottam: ez Canon ellenes, — ez nem történhetik Canonunk értelmében, hogy alig vártam az időt, midőn Canonhoz juthassak. De mielőtt szerencsém lehetne — e lelkileg annyira szomjuzott Canont valamely öreg lelkész könyvesházában kezeim közé kaphatni, gyakorlatilag megismertem káplán koromban e titkos nagyságot, egy visitatió alkalmával. Az ifjúi szívnek meleg tiszteletével léptem a szobába, hol Canonunk értelmében visitatió tartatott, s midőn kiléptem, Canonnal és visitatióval ugy jártam, mint gyermek koromban Hengstenbergeriussal. Az óta négy u. n. canonica visitatión voltam jelen. Leirom röviden mind a négyet s hozzáteszem, hogy szavaimért állok. Az elsőn következő beszédcsere ragadta meg figyelmem. Kérdés. Canonunk értelmében kérdem, be vagyon e keritve a temető ? Felelet. Canonunk értelmében már valamint 25 év óta, ugy most is azt felelem: nincs." Nincs ? no be legyen. — Presbyterium a háttérből felel: Igenis. — Másodszor értem visitátiót egy hires Kun városban, hol a visitatiónak még csak eszébe sem jutott a presbyteriumot meghivatni merni, hanem a lelkész átkéretvén a gondnokot egy szóra a városházától, kifizettette vele a visitátiót, s ez szép csendesen, titkos örömmel ily könnyen szabaduláson tovább hajtatott. — A harmadik visitatión mint umbra szereptelenkedtem Itt már rendén ment a dolog. Nem azért ment pedig a dolog rendén, mert én umbra voltam, hanem azért, mert az esperes olyan ember volt, hogy midőn egy lelkész az egyházkerület által kiadott segélyezési ívet átadná ezen szavakkal : „nálam semmi sem gyűlt" az esperes pedig még csak a lelkész nevét sem látná az adományozók rovatában: ugy leszidta, — már mint a papot — hogy ez ijedtében tán a jövő évi fizetést is beírta volna. Hanem, hogy ez meg nem történt Canonunk értelmében, fogja mondani az, ki szereti betöltetlenül hagyni az ilyes rovatot. — A negyedik visitatió kétségtelenül legtanulságosabb volt rám nézve. Itt miután minden be lön végezve, erős vita támadt a visitatusok közt, e szorosan egyházi kérdés felett: mennyi za- -bot eszik meg egy étetésre két ló ? A visitatió állította, hogy egy vékát, a fösvény visitatusok hat markot emlegettek, meg azt, hogy a szomszéd fél órányira fekvő faluban ugy is megevett már ez a két ló egy véka zabot, a curatori számadás szerint. De hiába aliegált ez utóbbi rész. Az ész hatalom, mely előtt minden meghajol. Igy hajlott meg a visitatusok makacs serege is bebizonyzitatván az, hogy nagy a különbség falhatóságra nézve, a világi és papi ló között, s a véka zab kiadatott. Azok kedvéért, kik ezen levis hangot tán kárhoztatják egy ily komoly irányú lapban, szabadjon elmondanom két szóval: miért nem szeretem én ezen mostani Canonunkat és visitátiót. Van én nekem valahol tisztelt olvasó egy hózentragerom. Midőn ez uj volt nagyon szerettem, mert keményen megfeküdte vállam, mellem, a hitvány gombot leszakította, éreztem, hogy, van; de később az erős gomb öt szakította szét, és — mert sok volt benne a nyújtható anyag — annyira majd kurta, majd hosszú lett, hogy nem használhattam. Ilyennek ismerem én a mi Canonainkat. A visitátiót meg azért nem szeretem, mert magát nélkülözhetönek bebizonyította a tolnai esperességben, hol a tiszteletre méltó esperes ur eszélyes és önzéstelen tette a nevezett esperesség egyházainak legalább lOOfrtot. évenként megtakarít. De meg nem szeretem továbbá, mert az idők szelleme, a közérzület volt az, mely megadta volt egykoron a visitatiónak az eröt, a hatályt; azon közérzület, mely lelki örömmel és mély tisztelettel fogadta azon egyházi férfiút, ki a gyülekezet által kész szívvel nyújtott csekély adományért, mély, vallásos ihletettséggel lelki vigaszt nyújtott cserébe. Ma ez máskép van. Ma már a gyülekezet nem várja a visitátiót, csak a curator, még pedig lelki remegés közt. Ugyan mitől remeg, tán az örömtől ? Nem, a fizetéstől fél. De meg nem szeretem végre is azért, mert nem ellensúlyozza lelki áldással az anyagi hátrányt. Ugyanis, nem lévén eléggé korlátozva az illetők privát vágyai, hol alkalom nyilik, sietnek azt kielégíteni. Igy tudok esetet, hogy a mult évben egy oly szegény gyülekezeten, mely paplakát dúcokkal támogatja s mely az esperesi la*