Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-04-07 / 14. szám

azokat, kikről csak tudomása volt a hivek közöl valakinek; sőt még olyanokra is akadtam, kik a többiek elölt ismeretlenek voltak. Itt is ugy tettem, hogyha mellettem ment el valaki, s magyarul köszönt: szóba álltam vele, megkérdeztem, s ez a mód néhány esaládot megint megismertetett vélem. Harminchat, mondd: harminchat családot, számtalan iskolázatlan gyermeket találtam, kiket a szegénység miatt nem iskoláztathattak , kiket haladéktalanul, ha elveszni engedni nem akarjuk, gondjaink alá kell vennünk. Mennyire várvavárt és égető szükség vala itt a missió, kiki megítélheti. Szegény elhagyatott magyarok, híveink, midőn köztük megjelentem alig hittek szemeiknek; jöttek csókolni kezeimet, ruhámat öregek, ifjak, férfiak, nők, leányok, beszélve szivük fájdalmát, lelki elhagyatottságukat, és hogy immár őket is megszánta Isten, sirva az örömnek könyeit. Eddigelé valami elkeserítő vala sorsuk. Az oláhoknál kereszteltettek, a rómaiaknál temettettek, nem egy szegődött az oláhokhoz; némelyik a római kath. templomba járván, már megszokta a cerimoniát; néhány család az előző és közeli években reformátusból római hitüvé lett, s midőn velük beszéltem, már megszokottnak monda egy némely, másik mentegeté magát, hogy nem volt hová folyamodni ; a harmadik pedig nem szólt, csak könyezett s láttam nézéséből a vágyat, a honnan elszakadt, visszatérni oda ismét! Még ennél fájdalmasabb is vala. A szerzetes, ki itt van, a haldoklót, mert a végső órán nem egy református kivánt papot, csak ugy áldoztatta meg eddig, ha elébb az ö felekezetükre tért. Istenem! a legvégső órán metszeni meg a hitnek erét, mily fájdalom, hasonlithatlan kin, s nem Ítélem meg, keresztyéni eljárás-e ? É11 áldoztattam római kath. embert is már végső óráján, de nem bántottam hitét, s erre soha nem vinne rá a keresztyén lélekismeret. Arra is van példa épen itt Ploesten, hogy ref. szüléknek 8—8 éves gyermekük meggyóntattatott. Én a szüléket magamhoz hivatván, végeztem velük s gyermeküket gondom alá vettem. Még midőn a családokat látogattam, keresgéltem a pusztában; feljegyzém a confirmálatlanokat. Még eddig nem tudom összesen hány lesz, mert mindennap gyül; házas emberek, nők, confirmálatlanok, gyermekük van már és még nem tudnak imádkozni. Én tanítom őket mindennap, s mert elébb nem lehet, húsvét első napján confirinálom. Mióta itt vagyok, két nő és egy férfi tértek át hitünkre, kiket is én egész ünnepélyességgel fogadtam egyházunk tagjai közé. Martius 17-kén tartottam első prédikációmat, Mát. 11. r. 18. v. szerint. A kis hely, hol tartottuk az isteni szolgálatot, tele volt, noha még sokan hiányoztak, kik nem tudták ittlétemet. Prédikáció s éneklés után a híveket bennhagyattamja már Pitesten behozott alapszabályokat módosítással s hozzátétellel felolvastam, megmagyaráztam, mely szerint hála a nagy Istennek, ki gyenge szolgájának ily rövid idő alatt megengedé, hogy két egyházat plántálhatott a pusztaság és elhagyatottság földében. Az alapszabályokra nézve meg kell jegyeznem, hogy ez bővebb s tökéletesebb, mint a pitesti. Majd abba is be kell tennem még egyet és mást. Az egyházi fegyelem, a szegény gyermekek ígyen taníttatása is benne van, s az eredmény; hogy már sok szegény gyermek várvavárja, hogy iskolába jöhessen, két bűnös nő pedig, s egy férfi, bűneit megvallva, ekklézsiát követett. Mindenütt mozgás a lelkekben, a vallásos élet jelenségei, vajha megengedné Istenünk , hogy ezeket szépen kifejlődve láthatnók! Még a törvénytelen házasság az, a mi itt kimondhatlan nagy hátrányárá van az erkölcsiségnek. Ugyanis a szerzetes páter csak azon feltét alatt adván, esketvén meg őket, ha hitet cserélnek : sok reformált vallású férfi, vagy nő, római vallású társával inkább hitetlenül él, mintsem hitet cseréljen. Ez a tény, melyet nem egy, nekem tett vallomás bizonyít. Ide jövetelem s ittlétem a külön felekezeteket is megmozdította. Az okot már ne keressük, mindenesetre fő az irigység, hogy már a reformátusokból is lesz valami. — Az oláhok suttogtak, itt van a magyar püspök, a római katholikusok pedig — a mieinknek mondván — na itt van a református Krisztustok, de nem soká lesz, ránk szorultok megint, a páter fog meggyóntatni benneteket. Azon fájdalmat, melyet az ilyenek hallásán, az elhagyatottság látásán érezék, le nem Írhatom. Itt mondott prédikációm , melyet majd elküldök, hacsak részben is tanúskodni fog erről. Evangyéliomi szent vallásunknak, az igaz keresztyéniségnek elhagyatottait, árváit, ugy szólván : számüzötteit látni itt; beszélni a világosságot elhagyottakkal : a cerimoniákba görnyedettekkel, mérje meg valaki az ily tapasztalatok s bánatos érzelmek súlyát. Evek óta munkál itt magyarjaink közt a római missió, s az eredmény, mint nekem maga a páter — kivel egy és más miatt kellett beszélnem, a javítani nem tudás, s néhány erőszakkal eszközölt szerinti áttérités. Atyámfiai, kik magyarok s keresztyének vagytok: dobbanjon meg szivetek ezek hallásán; anyaszentegyházunk, a legközelebbi időkben is a magyar hazaszeretet zászlóját vitt anyaszentegyház szégyenére ne hagyjátok a pusztaság földén bolyongani, s elveszni engedni a kibujdosott magyar reformátusokat. Ploesten én a ti segedelmetek folytán kinyervén először az engedélyt, egy telket veszek, melyre legalább 200 arany kell, aztán rögtön iskolát, templomot építünk, ha Isten segít. Addig én bérlek helyet, tanítóról gondoskodom, tanítok, irtok, nyesek, plántálok, lelkem erejét, életemet is örömest áldozom fel, a többi reátok néz; — Pitesten kétszáz léleknek templom kell, adjatok reá; Ploesten a vidékiekkel együtt négyszáznál is többnek, — magában Ploesten harminchat az évek bujdosása- s elhagyatottságában az imádságot elfelejtett családnak hely, templom, gyermekeiknek iskola, vallásos erkölcsi olvasókönyvek kellenek! A politikai, szintén szent dolgok és érdekek között, ne hagyjátok el az ur oltárát; tegyétek rá áldozataitokat a lelki ínségben immár elfáradtak lelki ügyének felkarolására. Most elég legyen ennyi a nagy keserűségből; bánatkönyeím miatt többet nem irhatok. öláhország, PIoest, martius 19. 1861. Czelder Márton reform, lelkipásztor.