Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-01-12 / 2. szám

kes bírálat avagy ismertetés nem jelent meg róla egyházi irodalmunk egyetlen egy közlönyében sem: de még csak alkalmi megemlítésével, avagy reá való hivatkozással sem találkozunk azon egyen kívül, — hogy szerző (igazgatói) hivatalos tudósításában, midőn a sárospataki főiskola anyagi és szellemi gyarapulását registrálja, maga kénytelen elmondani: miszerint „kiadván keresztyén vallás tudományjának első darabját, hosszan tartott szünetet, nagy ürt s kopárságot töltött be a magyar protest. ref. egyház dogmai litteraturájában (S. P. F. III. é. f. II. darab 196. 1.) Valóban, semmikép nem igazolható mulasztás az itészet részéről!! Egy „a hittani tudat jelene az ev. reform, egyházban" cimü kis füzetnek hasonlóul Sáros-pataki füzeteinkben megjelent bírálata azt említé fel annak egyik hazai becséül, miszerint figyelmeztetett a hittudományos irodalom terén uralkodó roppant kopárságra. Csak hamar feltűnik aztán a kopár téren ez a nagyobb jelenség. — S íme! alig lehet valamikép tudomást szerezni megjelenéséről. Annak azonban, hogy az itészet bonckés alá vegye, s referáljon, ha váljon örömmel vallhatja-e az egyházszellem gyermekének,— hü és tiszta kifejezése, igaz és egészséges kinyomata-e vallásos tudalmunknak ; — hivatva van-e a nagy kopárnak egy kis termékenyítő erőt kölcsönözni, — hittudományos irodalmunkra fényt árasztani, és azt némi önállóságra, szabad fejlődésre segíteni; — egy szóval, hogy referálna annak irodalmi értékéről s tájékozná a közönséget: mindezeknek semmi nesze, semmi nyoma. Nem tartozom azok közé, a kik nem tudnak egyebet csinálni, mint kényelmesen nézdegélni, és pedig fekete szemüvegen át, egyházi s különösen tudományos életünk, ugy mondott, parlagon heverését, s olykorolykor aztán egy keserves jeremiaddal előállani. — Sőt részemről azon hitben élek, hogy nem épen csekély s értéktelen „szellemi tőke" rejlik egyházunkban. De abban sem telhetik — más oldalról kedvem, hogy akár magunk, akár mások mystifikálása végett, még a vétkes mulasztásokat is legyezgessem; s nem lehet ez alkalmat is meg nem ragadnom annak megmondására, hogy bizony a mi szellemi tőkéink legnagyobb része csak „holt capitalis" hasonlatos ama gazdag kincséhez, a ki pénzét penészes erzsénybe zárva heverteti. Igenis uraim! a mi bajunk az, hogy a rendszeresebb, alaposabb egyházi tudományoss ágnak nálunk még nincs valódi forgalma. Tanáraink megcsinálják egyszer valamelyik német theologus munkájából a manuseriptumot, — s nagyon elégnek tartják, hogyha annak margóját évenként egykét friss jegyzettel betölthetik. — S ha azután akad egy, két, sőt három tizedben valaki, a kinek kitartóbb szorgalma, s intensivusabb tudományos ere, az irodalmat is igyekeznék meggazdagítani: nem akad ember, a ki annak, — legyen az jó vagy rosz — nyilvános és tudományos megítélését magára vállalja, s ez által valamint a szerző és olvasó közönség, ugy más részről az irodalom geniusa iránt tartozott kötelességet lerója, így igazán nem lesz egyházi irodalmunk; mert a mi lenne is, az sem lesz voltakép a mienk, az eszme-zsurlódás, a fogalmak kicserélése és tisztázása hiányában, nem válhatik azzá. Mert hogy közbeszúrva megjegyezzem, az időszaki irodalom resumé szabású dolgozatait, s azoknak még kevésbé kifejtett ismertetéseit nem tarthatom e cél elérésére távol sem elégségeseknek. — Más részről a kellő ellenőrködés hiányában könnyen tágas kapu is nyittathatik, melyen aztán mindenki, mindenféle szedett vedett portékával betolakadhatik, — s ha nem mondjuk is, hogy egyedáruskodik, — de a kényszerült vevők szája izét mindenesetre megrontja izetlenségeivel. De nem akarok nagyon meszsze eltérni. Azt akartam csak mondani, hogy a debreceni avagy pápai hittanár urakhoz (kiket mint ama régi jó hirü collegiumok sáfárait tekintély végett említek) — nagyon illett volna a fen címzett munkát megbírálni; természetesen oly figyelmet ébresztő modorban, a mi mind a szerzőre, miud az olvasó közönségre nézve minél több tanuságost nyújtandott, — s minél több elmélkedésre, sőt tudományos vitatkozásokra adandott volna alkalmat. — Mert valóban, — hogy itt ismét elmondjam a mi szivemen fekszik s teljes meggyőződésem — egyik legbiztosabb, legsikeresebb eszköz és mód önálló tudomány és irodalom létesítésére az ily tudományos vitatkozások, lassan lassan mindinkább szélesebb gyűrűket képező fogalommozgalmak lennének , a hol az önálló, saját subjcctiv forrásból merítendő gondolkozás-s elv-kifejtésnek minél nagyobb tere és ösztöne nyílnék. Nem értek oly nemű ismertetést és bírálatot, hogy az ember holmi csak úgy előrántott toldások-és foldozásokban akarja az itészetet gyakorolni; saját és a mások nézeteit amalgamizálni; — az ily ottan-ottan fel-feltűnő, nem kisebb lelki szegénység, — mint olcsó praeceptorkodásra mutató ismertetéseket tartom a leghálátlanabb időtöltésnek. — De viszont a nagyon is tárgyilagosnak látszani akaró száraz, — mint szinte a minden indokolás nélküli önkényes véleménynyilvánításokat sem találom sem illőnek, sem pedig célravezetőnek. Ne hozza fel senki azt nekem mentségül, hogy mivel a fen címzett mű nincs még befejezve : bárminemű megítélés időelőtti, sőt alaptalan és könnyen igazságtalan is lehetne. Nincs szó, mert nem is lehet a munka még meg nem jelent részeiről. De az eddigi is egy önálló, s annyira mindenesetre bevégzett egész, hogy mint fundamentom szemügyre vétethetik; következőleg általánosságban az egésznek szelleme és iránya felöl is tájékozást nyújthat. — A mi pedig aztán gyakorlati oldalát tekinti a dolognak: ha egy ily mű teljes sikkerrel biztat, nagyon helyén van a figyelem felébresztésére s a mű elterjedésének eszközlésére minden lehetőt elkövetni; ellenkező esetben kötelességévé válik a kritikának a tökéletlenségeket és hiányokat felfedezni, hogy azokat a szerző mintegy tükörben lássa és észrevegye, a közönség pedig irányukban magát tájékozhassa. Mind ez előre bocsátott igénytelen megjegyzések