Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-02-17 / 7. szám

tal ágy az ő, mint egyszersmind az egyház jövőjére is jótékony és elhatározó befolyást gyakoroljanak. Az életben igen sok függ attól, hogy az embert a kerékvágásba hogyan zökkentik bele. Ha az első lódintás jól megadatott, a helyesen kezdett munkának sikere új ösztön a további erőfeszítésre. És ha a munka vigan megyen, az életfolyam hamar ágyat ver magának. S a ki egyszer a munkához hozzászokott, annak az öröm s életszükség leend; az nem puszta gépül, nem a sorsszeszély áldozatául, hanem a hivatás emberéül tekintendi magát, s boldogságát lelendi benne, ha ügyért élve és küzdve, egy-két bűnbozót kiirtásával a kilátást a boldogabb jövőre tágfthatá, ha egy-két életrevaló eszme megfogamztatásával a teremtés kertjét szépítheté. Míg az ifjú iskolán van, addig szelleme a pensumhoz láncoltatik; később a lelket korlátok közé szorítja a hivatal. Amaz volt a bevétel rubrikája; ez a kiadásé. De hogy ezen rubrika oly ijesztőn száraz, a cselekvési irány oly betűhöz ragadt, s oly szűkkörben mozgó ne legyen, a kettő között jó a lelket egy kicsit szabadabb pórázra ereszteni, hogy kifejthesse szárnyának erejét, becsülni s tájékozni tanulja Önmagát. Az iskola alapot rak; gyermeket idomít: de emberré embert nem teszen. Az emberiség polgáraivá a reflexió avat fel bennünket. De a reflexió világa rendesen az iskolafalakon kivül kezdődik, s leginkább azon közép égövi tájakon tenyészik, hol a lélek sem megvakítva, megsüketítve folytonos fénytől, zajtól nincs, sem rugékonyságát életinger hiánya miatt a folytonos elszigeteltségben elveszteni nem kénytelenítetik; hol a lélek a szellemi közvetlen érintkezések villanyozó kölcsönhatásától el nem záratik; de felváltva a magába szállás jellemerősítő nyugalmát is élvezheti. A kinek nincsen elég képzettsége a kor irányát felvenni magába, a ki a társadalmi eszmék színvonalára emelkedve magát észrevehetővé tenni nem tudja, a ki a korszellemnek megfelelő frissebb alakzatokkal nem birja jellemezni azt, a mi örök, annak részére a sikernek dicsőbb része elveszett. Ezer éves szólás formáknak örökös echoztatásával figyelmet ragadni nem lehet. Valamint a férfi nem fog gyönyört találni abban, ha a gyermekkorában oly kedvvel hallgatott bármi szép irányú meséket elmondod előtte: úgy a folytonosan ujuló élet is, bármily hü maradjon a dolog lényegéhez, folyvást ujuló alakításokban gyönyörködik. A formának is meg kell mutatni, hogy az, a mit beszélünk, nem avas obscuritas, hanem az éltető isteni igének örökké ifjú folyama, mely a korhoz s magához méltó alakban mutatkozik, hogy ellenállhatlanul megnyerje sziveinket. Kinek rendelkezésére csak azon fegyverek állanak, miket az iskola szűk s folytonosan rozsdásodó tárából válogathat, az sohasem fogja meghódítani az életet, a világot. Az életet saját országában, saját fegyvereivel kell megtámadni. De hogy ezt tehessük, legnagyobb gonddal kell tanulmányozni az életben az életet magát, s éber figyelemmel felhasználni minden alkalmakat, mik annak ismeretéhez juttatnak bennünket. Az egyházi rend, szó a mi szó, a világ véleményében nem csekély tért vesztett el. Minden áron vissza kell szerezni azt. Ehhez azor.ban mindenesetre több kell, mint istentelen, vallástalan népnek kiáltani ki a világiakat, vagy ördög mesterségeinek nevezni mindenféle tudományt és művészetet, mi az egyházon kivül terem. Mert minden tudomány Istentől vagyon, s minden tudomány eszköz arra, hogy Isten ismeretére juttasson bennünket, csak ne resteljük szigorúbban nyomozni lényegét. A tudományok egymás testvérei, karöltve segítik egymást a dicsőség fokára, hogy onnan a boldogságnak, a tökélynek fényét és melegét áraszszák az emberiségre. Ott, hol tudomány között szakadás vagyon, ott béke és boldogság nem lehet, ott a sulyegyent vissza kell állítani. Ott kétszeres erőfeszítés igényeltetik visszanyerni az elvesztett tért, hogy megszűnjön a szakadás; mert egyik tudomány is a másik kedvéért nem mondand le hódításairól. Mert bármikép gondolkodjék is az egyház, annyi bizonyos, hogy minden külön egyháznak hatása csak addig ér, míg a közvéleményben életszükséget pótlónak tartathatik ; mert valamint az egyház ád a közvéleménynek belső tartósságot, úgy viszont meg az egyház erejének gyarapulását a közvéleménytől veszi, s mihelyt nem gyarapul eo ipso visszamegy. Az egészből kihozni azt akarom csak, hogy elkerülhetlenül szükséges gondoskodnunk leendő egyháziaink minél célszerűbb kiképeztetéséről; és miután a képzésnek az élet frisseségét a gyakorlat adja meg leginkább, szükséges gondoskodnunk alkalomról is, mely által az előleges gyakorlatban részesülhessenek.