Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-02-17 / 7. szám

A mi az esperesi működést illeti, hogy viszszatérjünk erre is, meglehet, vannak talán, kik feleslegesnek tartják nagyobb tért nyitni az esperesi befolyásnak; mert hiszen az esperes is csak a bibliát vetheti alapul, a biblia pedig úgyis nyitva van mindenkinek, kétségenkiviil. Csakhogy az egyéni felfogás s érzület fokaihoz képest a bibliából egyik ember ezt, a másik ember azt is ki tudja olvasni. Az egyháznak pedig érdekében van gondoskodni arról, hogy a testületi erők potencirozása tekintetéből az egyházi ügyvezetés ne legyen variantes lectiones; az egyháznak érdekében van a dolgot nem az egyéni kényelem szempontjából tekinteni. Mutatja a tapasztalás, hogy testületi életben egy kis kölcsönös ellenőrködés sohasem felesleges. Emberek vagyunk, hajlandók a roszra, legalább a kényelemre. Pedig a kényelem veszélyes házi barát, különösen midőn rosz renden van az ember szénája. A kényelem lassú víz, mely elmossa szerencsénk révpartjait. Igaz, hogy az Ur gondot visel az öveiről, de azért nem tartá feleslegesnek a figyelmeztetést: „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek, mert jóllehet, a lélek kész, de a test erőtelen." Azért az egyháznak támogatnia kell az egyeseket, s fön kell tartania 'a testületi közösséget; de ez csak az öszpontosításra ható elemeknek hatályon kivülivé nem tételével történhetik, különben az egyének legjobb akarata mellett is leszünk: scopae dissolutae. A lelkesült örömmel Iidvözlendi az esperes támogatását, mint leghüvebb szövegetségeséét. Örül, ha van tanuja eszközléseinek; s midőn híveit a jóra ösztönzik, szerencséjének tartanclja, ha egy fontos argumentummal többet nyert az által, hogy az esperesnek tanácsára, utasítására hivatkozhatik. A kit pedig az esperes látogatása geniroz, azt annyival is inkább látogatni kell, mert az már rosz uton van azáltal, hogy szeretné visszautasítani a testületi közösséget, a min pedig erőnk, létezhetésünk és boldogulásunk alapúi: „Mert kicsoda szakaszthat ki tégedet mások közül." Eddig az esperes alig tehetett annyit, mint jó lett volna tennie; s a mit tett is, némileg gyülekezete kárával tette; mert ha igaz az, hogy kell, miszerint a lelkész testtel-lélekkel rajta legyen javára lenni gyülekezetének, bizonyára, ha másfelé is elfoglaltatik, kevesebb ideje marad gyülekezetére ; a miért is némileg büntetés az a gyülekezetre , mely körünkbe esperesnek való derék lelkészt hozott, ha lelkésze esperessé tétetik. Más részről azt sem kívánhatjuk, hogy az esperes azért, mert másoknál érdemesebbnek találtatott, magát kedvünkért munkával megölje. Ugyanazért mindkét részről méltányos először: hogy a gyülekezetnek, ha tőle részben elveszszük lelkészét, kárpótlást adjunk az által, hogy egy jóravaló segédet fogadjunk, a ki szükségeseiében pótolja a lelkészt; másodszor:hogy a lelkésznek, ha újabb terhet rakunk vállaira, más részről lesegítsük csekélyebb érdekű teendőinek egy részét, hogy azokban, mik fontosabbak, a közjóra gyorsabban és dúsabb kamattal forgathassa szellemi tökéjét. így aztán az érdekek méltányosan kiegyenlítetvén, nem vesztene a gyülekezet, és nem vesztene a lelkész, és mindenesetre nyerne az egyház; mert egy részről a kormányzat képesítetnék feladatának jobban megfelelni; másrészről a papjelelteknek alkalom nyújtatnék magukat épen azon irányban kiművelni bővebben, melyben eddigi müveltetésük még sok kívánni valót hagyott hátra, egyszersmind dispositiora is állana valaki kisegítőnek, ha egyik, vagy másik gyülekezet lelkészét nélkülözni kény telenítetnék. Igaz, hogy ez egy kis pénzbe is kerülne; mert ámbár ily előnyös állomást szívesen fogadna minden jóravaló fiatal papjelölt, mégis a szolgálatot, nehogy olcsó húsnak hig legyen a leve, egészen ingyen kívánni csakugyan nem lehet, Es miután kívánni szinte nem lehetne, sem az esperestől, hogy azért, mert ingyen hivatalával új munkát s nagyobbb felelőséget szedett vállaira, fölül rá még családjától is elrabolja a segédlelkészi díjt, — sem a gyülekezettől, hogy azért, mert a közönség kedvéért lelkészét úgy szólván által engedé, fölül rá még segédet is tartson a megyének, — igen természetes, hogy az összes egyházmegyét fogná illetni a teher. Jól tudom, hogy a közmondásos szegénységünknél fogva nálunk a pénz mindég a legnagyobb bökkenő, és hogy legszebb, legszentebb eszméink, terveink, vállalataink, buknak el a költség hiány miatt. Mindazáltal itt már megszakaszthatónak v&letn, úgy is hosszadalmassá lett szószaporításimnak fonalát, teljes bizalommal lévén az iránt, hogy tisztelt egyházmegyéinknek buzgósága egy szerény segédlelkészi díj-