Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-12-16 / 50. szám

szem az, hogy az 1848-ki 20-ik t.-cikk törvényes joga levén prot. egyházunknak, annak használatával a jövő országgyűlés végéig nem hagyhatunk fel s épen azért e törvényen túl egy lépésnyire sem, hátra egy hajszálnyira sem! D—u. A szendi ág. hitv. egyház közel múltja és jelene. Mennél hosszabbb, kétesebb volt a harc, annál örvendetesebb a győzelmi diadal, boldogitóbb a pályabér. Mennél kinzóbb, nehezebb volt a kiállóit szenvedés, annál édesebb az öröm; mint sötét viharos éj után szebb a virradat, fényesebb a napsugár. Sorsüldözés, kétségbe ejtő aggály, nehéz küzdelem után kétszeresen jól esik a szivnek felvehetni az öröm poharát. Azon egyház, melyet a sorscsapás végveszélylyel fenyegetett, mely közel állott enyészetének sírjához, melyet Isten csudás kegyelme hamvaiból ismét felemelt, Szend. Ha volt valaha gyülekezet, a mely fölött ádáznapok s üldöző vész nehezültek, — ha volt egyház, melynek múltja sötét, jövője aggasztó, kétségbeejtő vala; ha volt nép, melynek életén váratlan szerencsétlenség mély halálos sebet ejtett, ugy kevés egyház lehet, mely vészteljesebb multat, s vérezöbb sebet mutathatna fel, mint e szendi ev. egyház s ennek sorsüldözött népe. A szerencsétlenség a fájdalom kitörölhetetlen betűivel irta be ez egyház élettörténetébe az 1856-ik év september hó 30-dik napját. A nevezett napon a legiszonyúbb — orkanszerü vihar között tűz támadván e helységben, a templomot, lelkészlakot, és iskolát néhány óra alatt végkép elhamvasztotta — romokba temette. Minden, mit e gyülekezet birt üszkökké lett, leomolt; — földig égett minden, csak a puszta, az omladozó fekete falak maradtak meg, melyek szomorű intő jelkint hirdeték a mindenét elvesztett népnek a kétségbeejtő valót: bujdosók vagytok tűzhely s oltárnélkül. Csak egy maradt vele, csak egy nem hagyta el e népet, a kinzó fájdalom, a jövö fölötti végelcsüggedés. A szendi egyház ily szerencsétlen sorsra jutván, az önerőböli felépithetésnek reménye sem maradván fenn — mert a nép is a veszélyben mindenét elveszté — elődöm nt. Gödör József szendi lelkész és megyei esperes ur mutatta fel a halállal küzdő szerencsétlen egyház mély sebét — hangot adott a fájdalomnak, segélyre hivta a vészüldözöttek sorsán osztozó testvér kebleket, — mely fájdalmas jajszó széthangzott szerte a hazában, s tűlhangzott a hazán, S a fájdalomnak jajszava nem lett pusztában elenyésző hang; — alig terjedtek szét a keresztyéni segélyre hivó felszólítások, azonnal jöttek kegyes adakozások, siettek többen mentökezeket nyújtani a végveszélylyel küzdő egyház felé. De alig mult el az első vész, alig törölte le a nép a bánat könyeket, melyeket egyháza pusztulásán hullatott, a sors ismét kezébe adta a keserű poharat, a szeretett lelkiatya halt el, e nép mosese; — a templomromok között egy koporsó volt kitéve, ez egyház hü vezére pihent ott. S a népnek volt oka sirni! Árván maradt, elveszté kormányosát, ki az egyház vészroncsolt sajkáját szilárd kezekkel vivé, kinek hite csudákat rnivelt; a lelkipásztor hunytával a reménynek utolsó szikrája is kialudt, ugy állott a nép a megnyilt sir körül: mintha a tengeren viharcsaták között elbukik a kormányos, s hab közé hull az irányadó delej. De a legnagyobb veszélyben legközelebb van az Isten hozzánk. Midőn sorsunk a kétségbeesés örvényéhez vezet, akkor jön el az isteni segedelem. Messze van az istenség trónja, honnan szabadítás, segély száll a földre le, de a szerencsétlen nép imája, jajszava feljut oda s meghallgatást talál. E nép imája felhatott.... mert a miért esdett, magának az istenségnek ügye volt. Hol egykor gyász és vérző keserv volt a szivekben, most gyülekezetünk fölött örömnek fénynapja derül, mert fönixkint hamvaiból újra feltámadott, újra él — s boldog. Templomunk ismét felépítve; újra hirdeti az egy igaz Isten dicsőségét, újra ég ott a tiszta evangeliom fáklyasugara; szép tornyunkban 13 mázsás acélharangjaink öszhangzatos zenéje ébreszti a vallásos buzgalmat; a Ielkészlak a falusi parochiák között, kényelem s izlés érdemében első helyen áll, iskolaházunk csinos, szabályszerüleg rendezett épület—szóval minden, mit ez egyház elvesztett, ujjból, s a réginél szebb alakban visszaállítva van, a még hiányzó orgonánk megszerezhetésére letett tökepénzünk van. S mi mentette meg ez egyházat, mi támasztotta fel sírjából ? Isten .... és a testvéri szeretet, az áldozat lelke! Volt idö, azt hittük, korunk az önzés százada, hol egyéni érdekért feláldozva van: hit, jellem s a szent igazság eszméi. Ezért volt, hogy több, egyháza üdvéért fennen dobogó sziv félő aggályokkal nézett a jövö felé, ismerve a költő mondásának horderejét, hogy az önzőnép életet nem érdemel. Oh ne mondjuk, hogy a testvéri szeretet, a részvét angyala a földről messze szállt, hogy nincs erő, hogy nincsen buzgalom. A buzgóság, az áldozat lelke nem halt ki. Volt idö, hogy szunyadott, de felkölté azt álmából a vész, s a felriadt erő, az egyesitett akarat csudákat mivel. Szent örömmel mutatom fel — a protestáns egyházak nemes testvérszeretetének jelét — melyben a szendi ág. ev. egyház részesitetett, örömmel nyilvánítom, hogy egyházam 7000 pengő forinttal segélyeztetett. És büszkeséggel mondhatom el e 7000 forint igazi testvérszeretet jele, mert benne van a gazdag aranya s a szegény fillére, ez egyház megmentésében leomoltak a válaszfalak, miket szűkkeblű emberi törpeség emelt. Ha szólani tudnának templomunk falai, benn minden letett kö a keresztyén szeretet néma hirdetője, harangjaink minden kondulása fennen hirdeti: van még erőnk, él még buzgóságunk. Részvét mentette meg e gyülekezetet, mert testvéri részvét, keresztyéni áldozat a protestáns egyház létezési sarkköve. Mi tartotta fenn a protestáns egyházat három évszázad